csalad.hu - „Nem a pocakomban laktál, hanem a szívemben”
CSALAD.HUAhol otthon vagy!
Befektetés a jövőbe
„Nem a pocakomban laktál, hanem a szívemben”
Clerget-Tasi Barbara
2019. nov. 9. 9:00
Családban élni jó
Lénárt Réka Virpi eljegyzése elég rendhagyóra sikeredett, az „igen” utáni napon ugyanis Réka szintén feltett egy kérdést Viktornak: a vérszerinti gyerekeik mellett ugye lesz örökbefogadott is? Az örökbefogadás világnapja alkalmából az édesanyával beszélgettünk arról, hogyan valósult meg a kívánsága.

Lénárt Réka, a pszichológus és logopédus édesanya és férje, Lénárt Viktor, aki szervezetfejlesztőként és lelkészként dolgozik már egészen fiatalon tudták, hogy akkor is szeretnének adoptálni legalább egy kisgyermeket, ha lesznek vér szerinti gyerekeik. Így történt meg, hogy örökbefogadással érkezett meg negyedik testvérként Márton a családba.

– Kiskoromban a családommal Finnországban éltünk, majd laktam később Angliában is. Mindkét helyen teljesen természetes volt, hogy egy-egy családban nem csak vérszerinti gyermekeket nevelnek. Én már akkor tudtam, hogy ha egyszer családot alapítok valakivel, akkor adoptálni is szeretnék. Nekem ez volt a családról az eszményképem. Szerencsére a férjem a kezdetektől partner volt ebben – hiszen ő is önkénteskedett korábban állami gondozottak körében, így számára sem volt idegen az adoptálás gondolata. Ráadásul a gyermekeink is nyitottak voltak arra, hogy ilyen úton legyen még egy testvérük. Így 6 és fél évvel ezelőtt örökbefogadtuk az akkor újszülött Mártont, aki egy egyesületen keresztül, nyílt adoptálással vált a családunk tagjává.



„Mély fájdalomból is indulhat az örökbefogadás”

– Nehéz az örökbefogadásról beszélnem, mert tisztában vagyok azzal, hogy bár számunkra természetes, mégsem magától értetődő, hogy egy párnak vérszerinti gyermeke legyen. Áldásként éljük meg, hogy nekünk megadatott. Amikor részt vettünk a felkészítő tanfolyamon, végighallgattuk a párok történeteit: hány évig, milyen módon, milyen szörnyű veszteségeket megélve küzdöttek a gyermekáldásért, mire az adoptálás mellett döntöttek. Amikor sorra kerültünk, nehéz volt megszólalni, mert nem akartunk senkit sem bántani a mi boldog családi történetünkkel, ahogy most sem szeretnénk senkiben sem rossz érzést kelteni. Nehéz látni, hogy milyen mély fájdalomból is indulhat az örökbefogadás. Megjegyzem, valamilyen szinten minden adoptálás fájdalomból indul, hiszen az én kisfiamnak is van egy veszteséggel kezdődő története, amivel nagyobb korában még lesz dolga. Érdekes tapasztalás volt a tanfolyam során, hogy nagyon sokan újszülött, fehér bőrű, szőke, kékszemű kislányra vágytak, aki természetesen tökéletesen egészséges. Akkor és ott eldöntöttük Viktorral, hogy mi viszont egy sötét bőrű, sötét hajú roma kisfiút szeretnénk. Valóra vált a kívánságunk!

„Ő a mi gyerekünk”

Egyik nap megcsörrent a telefon. Az egyesülettől telefonáltak, hogy lenne egy kisfiú, aki két hét múlva, nem kívánt, és sok szempontból terhelt terhességből megszületik. Rékáék igent mondtak a kis pocaklakóra.

– Sokan féltettek minket, miért vállalunk egy ilyen „csomagot”, mit teszünk a vérszerinti gyerekeinkkel, akik akkor 6, 4 és 2 évesek voltak. Nekünk viszont ez volt az álmunk, és a gyermekeinket is eszerint neveltük. A telefonhívás váratlanul ért minket, de nem felkészületlenül! Viktor is és én is vezettetést éltünk meg ebben. Ahogy jött a telefonhívás, biztosak voltunk benne, hogy ő a mi gyerekünk, és nem véletlen, hogy hozzánk érkezik. Abban a két hétben, amíg a születésére vártunk, minden nap közösen imádkoztunk érte a gyerekekkel. Emellett sokat beszélgettünk az egyik barátommal, akit szintén örökbefogadtak, valamint rengeteget olvastam a témáról. Azt éreztem, előkészítettük Márton számára az otthonát.

„Van egy anya, aki bajban van”

– A két hét várakozás alatt szerettünk volna találkozni a vérszerinti anyával, aki azonban elzárkózott ettől az elején. Később aztán meggondolta magát. Viktornak és nekem is nagyon emlékezetes volt ez a találkozás, leírhatatlan érzés, amire nincs mintánk. Van egy anya, aki bajban van. Aki mégis felelősen gondoskodik a gyermekéről, úgy, hogy másra bízza, miközben az egész neki is fájdalmas. Hatalmas élmény volt, hogy ugyan Márton császárral született, mégis bent lehettem a műtőben, és a karomban tarthattam őt rögtön a születése után. A szülőanya azt kérte, ne lássa a kisfiát, mégis, amikor tolták ki a műtőből, megpillantott minket együtt. Tartottam tőle, milyen érzés lesz ez neki. Utólag azt mondta, örült, hogy így hozta a sors, megnyugvást érez, hiszen biztonságban tudhatja a gyermekét. A szülés után még számos vizsgálat várt a fiamra. Mivel nem tudták kizárni azonnal, hogy szenvedett-e bármilyen károsodást a terhesség során, azt is megkérdezték, biztos, hogy így is vállaljuk-e a babát. Nem volt min gondolkozni! Akkor ő már a mi gyermekünk volt.

Megkérdőjelezhetetlen kötődés

sokkal tudatosabbnak kell lennünk

– Attól kezdve, hogy hazahoztuk Mártont a kórházból, teljesen természetes módon kapcsolódunk mi is hozzá, és ő is hozzánk. Igaz, voltak félelmeim, hogy ugyanúgy tudok-e majd kötődni hozzá, mint a vérszerinti gyermekeimhez – ahogy ez a félsz megjelenik egyébként a saját terhességek során is, csak most sokkal hangosabb volt az érzés. Viktor esetében ugyanúgy alakult ki ugyanaz a kötődés Mártonnál, mint a többi gyermekünknél, azzal a különbséggel, hogy valamivel tovább tartott a folyamat. Megkérdőjelezhetetlen számunkra a kötődés és a szeretet, amit Márton iránt érzünk. Talán amiben más a kapcsolatunk vele, mint a többi gyermekünkkel, hogy sokkal tudatosabbnak kell lennünk, de ez abból fakad, hogy a születésétől fogva kicsit jobban figyeltük, hogy az életkorának megfelelően fejlődik-e, és a fejlődési mérföldköveit időnként nagyobb ünneplés követte, mint a vérszerinti gyerekekét.

Még az ekcémában is hasonlít

– Időnként elgondolkozom azon, hogy én elég jó anyukája vagyok-e Mártonnak. A vérszerinti gyermekeimnél ez fel sem merül, hiszen nincs másvalaki a képzeletben. Mártonnál viszont van valaki más. Ezek az érzések csak ritkán jelentkeznek, és csak úgy átsuhannak. Ugyanakkor meg pontosan érzem, hogy neki itt a helye, így vagyunk teljes család. Nagyon érdekes, hogy Márton ugyan külsőleg nem hasonlít a világos bőrű családtagokra, mégis a mimikája, a gesztusai ugyanolyanok, mint az enyémek. Amikor megszületett, beszéltünk az örökletes betegségeiről. Na, ezek közül egyik sem jött elő, viszont az ekcéma, ami a családunkban mindenkinél megfigyelhető, az én sötét bőrű kisfiamnál is jelentkezett. A gyerekorvos is nagyot nézett, mert ő még cigány kisbabánál ilyet nem látott.

„Apával elmentetek a boltba?”

A családban nyíltan kezelik Márton érkezésének a történetét. A téma időnként előjön, ebből tudják Rékáék, mi mindent szeretnének még tudni gyermekeik az örökbefogadásról.

Teljes természetességgel beszélünk róla.

– Mindig az érettségi szintjüknek megfelelően kérdeznek, és mi is annak megfelelően válaszolunk nekik. Érdekes, hogy nemcsak Mártont foglalkoztatja a születéstörténete, hanem a testvéreit is. Teljes természetességgel beszélünk róla. Még az örökbefogadó tanfolyamon tanultunk egy nagyon szép mondatot, amit azóta én is mondogatok nekik: ők a pocakomból bújtak ki, Márton pedig a szívünkből született meg, de egy másik néni hasából. Nálunk született ő meg, legalábbis az utána való vágy. Márton rendszerint akkor teszi fel az adoptálásával kapcsolatos kérdéseit, amikor kettesben vagyunk. Nemrég azt kérdezte „Mama, ez akkor hogy volt? Apával elmentetek egy boltba, ahol sok-sok csecsemő volt, és én is eladó voltam?” Nyilván tudja, hogy nem így történt, de azért le kell tesztelnie, mi is az ő története. Mondtam neki, hogy szó sincs róla! Már azelőtt a miénk volt, hogy megszületett volna, nem kerülhetett senki máshoz, csak hozzánk!

Különleges kapocs

– Márton szereti azt is, ha kórházi történeteket mesélek neki. A kedvencünk a szoptatáshoz kapcsolódik. Olvastam, hogy régen az apácazárdák elé kitett csecsemőket az apácák megpróbálták mellre tenni, és volt, akinek el is indult a teje. Én is megpróbálkoztam ezzel még a kórházban, és a harmadik napon sikerült! Nem olyan intenzitással, és csak pár hónapig, mégis megadatott az élmény, hogy szoptathassam Mártont is. Nagyon hálás vagyok ezért, hiszen tudom, hogy ez nem működik magától értetődően. Nagyon szereti hallgatni azt, amikor lebuktunk, mert ránk szólt a nővérke, hogy nem szoptathatom, hiszen még nincsenek aláírva az örökbeadási papírok. Múltkor Márton kicsit kiszínezte a kórházi történetünket, és azt mondta: Mama, tudtátok, hogy engem nem is nektek akartak örökbeadni, de én odakúsztam hozzátok, és addig kapaszkodtam belétek, amíg ti nem hoztatok haza?”

Az egyetlen félelem

– Várható persze, hogy kamaszkorában szeretne kapcsolatba lépni a vérszerinti hozzátartozóival, akikkel jelenleg semmi kapcsolatunk nincs. Ha a vérszerinti gyökereit szeretné megismerni, akkor azt mindenképpen támogatjuk Viktorral, ha pedig nem kíváncsi rá, azt is megértjük. Anyaként van, amire már nincsen hatásom… Mártonnal kapcsolatban az szokott foglalkoztatni, hogy hogyan fogadja őt a külvilág és bizonyos szempontból éretlenebb társadalom, amiben élünk. Milyen visszajelzéseket kap majd? Volt arra példa, amikor Márton még kisebb volt, hogy egy kislány azt találta mondani: „ha nem viselkedsz jól, akkor visszaviszünk a másik anyukádhoz”. Persze leültünk ezzel a kislánnyal megbeszélni az elhangzottakat, és akkor bukott ki belőle, hogy nem érti, hogy egy ilyen édes kisgyereket hogy-hogy nem akart valaki? Ezek a gondolatok sokakban felmerülnek, de kimondva mégis olyan fájdalmas és nyers! Sajnálom, hogy ilyen megnyilvánulásokkal találkozik.



„Megkapja a külvilágtól, hogy különbözik tőlünk”

– Annyira kíváncsi vagyok, hogy 10 év múlva vajon milyen tapasztalásaink lesznek az örökbefogadott gyerekeinkkel kapcsolatban, és hogy az ő belső narratívájuk erről hogyan alakul. Például, Márton hogyan fordítja le magában, hogy más a külseje, mint a tesók. Én mindig mondom neki, hogy annyira vágytam egy ilyen gyönyörű kreolbőrű kisfiúra, de mivel én is és Viktor is ilyen hókabőrűek vagyunk, esélyünk nem volt, hogy ilyen fiút szüljek. Ezért nagyon hálás vagyok, hogy ilyen gyerekünk is lehet! Ennek ellenére ő azért megkapja a külvilágtól, hogy különbözik tőlünk. Úgy tűnik, ez őt egyelőre nem zavarja: nyaralás során az egyik szomszéd néni valamiért megdicsérte, hogy „Márton, biztos azért fogadtak örökbe a szüleid, mert ennyire okos vagy!”. Mire Márton így felelt: „Nem, nem azért, hanem, mert ilyen szép barna a bőröm.”

Jöhet az ötödik!

Réka és Viktor szeretne még egy gyermeket örökbefogadni, ezúttal egy 3-4 éves korút, hogy ne legyen túl nagy korkülönbség a kicsik között.

– Érte is imádkozunk már, ugyan nem tudjuk, fiú vagy kislány érkezik hozzánk, de várjuk azt a bizonyos telefont. Ő most valószínűleg – remélhetőleg nem a sokadik – nevelőcsaládjával él, és még nem örökbeadható, hiszen ahhoz sok feltételnek kell teljesülnie. A nagytesók már nagyon várják őt, noha tisztában vannak azzal is, hogy bizonyára nem lesz könnyű az eleje. Ha kapunk egy újabb telefont, hogy nézzük meg egy kislány vagy egy kisfiú fényképét, biztos vagyok benne, hogy azonnal érezni fogjuk Viktorral, ha ő kell legyen az ötödik gyermekünk.


(Fotók: a családi albumból)