„A barátom a donorom”

A srácok közös története a hetedik osztályig nyúlik vissza: akkor ismerkedtek meg, méghozzá egy iskolaváltásnak köszönhetően.

– Andris 2013-ban jött át a mi sulinkba, ahol osztálytársak lettünk – kezdi Marci. –Viszonylag hamar egy hullámhosszra kerültünk és összebarátkoztunk.

– Mind a ketten eléggé „kockák” voltunk – teszi hozzá mosolyogva András.  

– Szerettünk játszani a számítógépen, benne voltunk minden hülyeségben, és nem utolsósorban sokat beszélgettünk – idézi fel Marci a kezdeteket. – Nem mindenről gondolkodunk egyformán, de azért vannak közös pontok, és ha bizonyos dolgokat másképp is látunk, mindig meghallgatjuk a másik véleményét. Az elmúlt 10 évben még egyszer sem veszekedtünk úgy igazából. Vitáink nyilván voltak, de azokat sosem dühből vagy haraggal rendeztük. Miután elvégeztük az általánost, szétváltak az útjaink, mert más-más középiskolában tanultunk tovább, ráadásul a város két egymástól elég messze eső pontján. Engem az elektronika vonzott, Andrist pedig az informatika érdekelte.  

– Bár a középiskolás években kevesebbet találkoztunk, abszolút kapcsolatban maradtunk, és mindvégig ápoltuk a barátságunkat, amiben nagy segítséget jelentett, hogy ugyanabban a kerületben és viszonylag közel lakunk egymáshoz.

Nem kerülhette el a dialízist

Marci elmondása szerint a fordulat 16 éves korában állt be, amikor az ismert genetikai betegsége következtében az egészségi állapota fokozatosan romlani kezdett.

– Az Alport-szindróma egy, az X kromoszómán található hibás gén okozta örökletes vesebetegség. Édesanyám hordozta a betegséget, a bátyám is és én is tőle örököltük – meséli. – Igazából már gyerekkoromtól kezdve mutatkoztak nálam bizonyos tünetek, de csak utólag derült ki, hogy azok ennek a betegségnek a jelei voltak. 16 éves koromra a veseproblémám egyre súlyosbodott, és egyre komolyabb vizsgálatokra volt szükség, majd az értékeim olyan mértékben megemelkedtek, hogy egy idő után már nem kerülhettem el a művesekezelést. Az otthon végezhető hasi dialízissel kezdtem, ami mellett többé-kevésbé folytathattam az addigi életemet. Azért csak többé-kevésbé, mert naponta négyszer el kellett végeznem a kezelést, ami nyilván nagyfokú megkötöttséget jelentett.  Ezzel együtt próbáltam nem túlságosan a szívemre venni a dolgot, vagy legalábbis kifelé nem mutatni, hogy egészségügyi problémákkal küszködöm. Nyilván a szűkebb környezetem tudott róla, de nem vertem nagydobra a betegségemet. Andris már akkoriban is sokat segített azzal, hogy mindig meghallgatott, és amikor a rosszabbodó eredményeim miatt időnként magam alatt voltam, próbált helyre tenni fejben, és lelkileg is. A barátom már akkor felvetette, hogy ha a helyzet úgy hozza és szükség lesz rá, akkor felajánlja nekem az egyik veséjét, de akkor még eléggé ellenálltam, mert senkitől nem akartam elfogadni egy ilyen hatalmas felajánlást.  

„Élet és halál között lebegtem”

–  Gondoltam, kivárom a soromat, és bíztam benne, hogy 1,5-2 éven belül csak kapok egy megfelelő új vesét – folytatja Marci. – A türelmem elég sokáig kitartott, de nem sokkal az érettségi után kiderült, hogy a hasi dializáció már nem segít, és 2018 nyarának végére az intenzív osztályra kerültem, mert félrekezelt a gyermekorvos. A tüdőm tele lett vízzel, a kreatinin-szintem az egekbe szökött, konkrétan élet és halál között lebegtem. A vesefunkcióim annyira megromlottak, hogy elkerülhetetlenné vált a szervátültetés – mondja Marci, akinek időközben át kellett állnia a hemodializálásra, vagyis a testen kívül zajló vértisztítási eljárásra, amit háromnegyed évig hősiesen viselt.  

– Édesanyám és a nővérem vércsoportja is megegyezett az enyémmel, de anyukám a betegsége miatt nem adhatta oda nekem a veséjét, a nővérem pedig az enyhe inzulinrezisztenciája miatt nem lehetett a donorom – magyarázza Marci. – Édesapám pedig azért nem jöhetett szóba, mert ő akkoriban családfenntartóként rengeteget dolgozott, és a család megélhetését veszélyeztette volna, ha ő a műtét miatt hosszabb időre kiesik a munkából. Akkor és ott, az egyre sürgetőbb helyzetben András újra felajánlotta, hogy nekem adja az egyik veséjét, amit én újfent nem akartam elfogadni. Úgy éreztem, ez túl nagy áldozat lenne a részéről.

„Igyekeztem felülkerekedni a félelmeimen”

De vajon András hogyan jutott erre a komoly döntésre?

– Erre a kérdésre azt szoktam válaszolni, hogy én egy borzasztó egyszerű ember vagyok – feleli mosolyogva. – Láttam, hogy a barátom szenved, komoly betegséggel küszködik, és magától értetődőnek tartottam, hogy megpróbálok valahogy segíteni neki. Ebben az esetben úgy tudtam érdemben segíteni, hogy felajánlottam az egyik vesémet. Amikor először felvetődött bennem ez a lehetőség, még senkivel nem beszéltem róla. Később a szüleimet megkérdeztem, mi a véleményük erről, amire édesanyám azt mondta, nem tud mást csinálni, mint hogy támogat, amellett, hogy nyilván nagyon féltett ettől az egésztől. Nekem korábban nem volt komolyabb orvosi beavatkozásom, műtéten sem estem át, és amit még tudni kell rólam, hogy rettenetesen utálom és nem is bírom a tűt, sőt, a branüllel sem vagyok jóban, de igyekeztem felülkerekedni a félelmeimen.  

Dilemmák

Andris azt is hozzáteszi: épphogy elmúlt 18 éves, amikor az egész procedúra elindult, és a felnőttkor küszöbét éppen csak átlépő fiatalemberként az orvosokat is erősen meglepte a döntésével.  

– A szervátültetésre vonatkozó kérelmünket megvizsgáló kórházi etikai bizottság rendesen megizzasztott minket a kérdéseivel, de Marcival vállvetve álltuk a sarat, míg végül minden illetékes rábólintott a beavatkozásra – meséli.  

– A rábólintás után elindult a folyamat, és körülbelül háromnegyed évig tartott, mire túlestünk minden szükséges vizsgálaton – mondja Marci. – Ez idő alatt én továbbra is kerestem a lehetőségeket, függetlenül Andris felajánlásától, hátha mégis sikerül más módon, családi segítséggel megoldani a problémámat. Édesanyám 9 hónapnyi dializálás után átesett egy nem élődonoros transzplantáción, a bátyámnak pedig a sógorom adományozta az egyik veséjét. Nagyon jólesett, hogy Andris felajánlotta a sajátját, de változatlanul nagyon egyoldalúnak éreztem kettőnk között az általa felajánlott segítségnyújtást. Úgy voltam vele, inkább várok türelmesen, és csak a legvégső esetben fogadom el a segítséget tőle, mert nem akartam, hogy ekkora áldozatot hozzon értem. Végül a sors úgy hozta, hogy Andris lett a donorom, amiért nem lehetek elég hálás neki.

– A párom, aki azóta már a feleségem, nyilván aggódott értem és az egészségemért, de alapvetően támogatott az elhatározásomban, mint ahogy a családom és a baráti köröm is, ami sokat segített – fűzi hozzá András. – Ezzel együtt a műtét előtti 24 órában én is őrlődtem rendesen. Első alkalommal meg is hiúsult az operáció, mert felszökött a lázam, aminek nyilván pszichés oka volt. Másodszorra valahogy letettem ezt a terhet, az agyam kikapcsolt a tépelődő üzemmódból, és sokkal nyugodtabban vágtam bele az egészbe. 2019. június 19-ét mindketten piros betűs dátumként jegyezzük, ugyanis akkor történt a transzplantáció. A műtét szerencsére jól sikerült, Marci szervezete befogadta az új vesét, ami mindkettőnk számára fontos pillanat és meghatározó „sikerélmény” volt.  

„Újra teljes életet élhetek”

Amikor azt kérdezem Marcitól, hogy érzi magát most, 4 évvel a szervátültetés után, elmosolyodik.

– Az új vesém teljesen jól működik, rendszeresen járok kontrollra, és többnyire jók az eredményeim. Szteroidot szedek, ami miatt a vércukorértékeim hullámzóak, de egy ideje inzulinos kezeléssel korrigáljuk az eltéréseket. Jól vagyok, nyilván oda kell figyelnem pár dologra, például a gyógyszerekre, az étkezésemre és arra, hogy igyak elég folyadékot, de csodálatos érzés, hogy szervátültetettként újra teljes életet élhetek. Ugyanakkor elég fáradékony vagyok, igaz, inkább pszichésen, mint fizikailag, és a gyógyszerek sem segítenek rá arra, hogy éberebb legyek. Munka közben néha nehezebben tudok koncentrálni – mondja Marci, aki jelenleg a családi vállalkozásban, édesapja épületvillamossággal foglalkozó cégénél dolgozik. – Megváltozott az életem bizonyos értelemben, és sok mindenhez másképp állok hozzá a transzplantáció óta. Igazából most próbálom bepótolni mindazt, ami a középiskolás évekből kiesett és kimaradt: amikor a többiek bulizni jártak és mindenféle programokat szerveztek, amiben az akkori egészségi állapotom miatt nem vehettem részt. Mostanában egyre aktívabb társasági életet élek, ami időnként visszaüt egy kicsit, mert hajlamos vagyok túlpörgetni magam, aztán jól kifáradok, és nem mindig hagyok elég időt a pihenésre.  

– A műtét után én is fáradékonyabb lettem, és az energiaszintem érezhetően lejjebb ment – emlékszik vissza András. – Időnként most is rám tör a fáradtság, jobban, mint szeretném, ezzel együtt Marcival minden héten közösen járunk edzeni.  

– Ez volt az egyik ígéretünk egymásnak, hogy ha mindketten rendbejövünk, akkor eljárunk közösen edzeni, konditerembe. Eleinte a covid meghiúsította ezt a tervünket, de körülbelül másfél éve tartjuk magunkat az elhatározásunkhoz. Én egy kicsit gyakrabban járok le, mint Andris, mert a dializáció időszakában nagyon legyengült a szerveztem, és időbe telik, mire újra felerősödöm. Egyébként nemcsak a sportolás köt össze bennünket, mint közös program, hanem van egy közös baráti társaságunk, akikkel rendszeresen összejárunk társasjátékozni.  

„Ez most már az ő veséje”  

Vajon 4 évvel a sikeres beavatkozás után a srácoknál milyen gyakran kerül szóba a Marci számára életmentő veseátültetés?    

– Nálunk a családban azelőtt sosem volt téma a transzplantáció, mivel senkit nem érintett közvetlenül – magyarázza András. – A műtét óta viszont rendszerint felkapjuk a fejüket, ha a szervátültetés bárhol, bármilyen vonatkozásban szóba kerül. Időről időre előjön és akkor beszélgetünk róla, nem feltétlenül csak a mi esetünkről, hanem inkább általánosságban.  

– Kettőnk között időnként szóba kerül, de egyáltalán nem állandó téma közöttünk – teszi hozzá Marci. – Ugyanakkor bennem még mindig megvan az az érzés, hogy tartozom Andrisnak, amire ő rendre azt mondja, hogy ő ezt egyáltalán nem így éli meg, és soha fel sem merült benne, hogy nekem bármikor, bármilyen formában honorálnom kellene a felajánlását. Mindenesetre annak idején megfogadtam: ha ne adj’ isten, bármikor előállna egy olyan helyzet, hogy a barátom egészsége forogna kockán, akkor minden energiámat arra fogom fordítani, hogy megtaláljam a megoldást, amivel segíthetek neki, hogy meggyógyuljon. A mindennapokban igyekszem odafigyelni magamra és az egészségemre, de bevallom, néha előfordul, hogy bizonyos előírásokat vagy íratlan szabályokat nem tartok be százszázalékosan. Olyankor van egy kis lelkiismeretfurdalásom Andris felé, hiszen mégiscsak tőle kaptam az új szervet. Amire ő rendszerint azt válaszolja: neki nem tartozom semmilyen elszámolással, mert ez most már az én vesém.

– Valóban így is gondolom: én segítettem Marcinak átlendülni a nehéz helyzeten, de onnantól kezdve már az ő dolga és felelőssége, hogy miként figyel oda az egészségére, mert most már az ő veséjéről van szó – teszi hozzá András, aki életet adományozó szervdonorként a Transzplantációs Alapítvány jóvoltából 2019-ben miniszteri Pro Vita díjban részesült.

„Azóta még jobban odafigyelünk egymásra”

A fiatalok elmondása szerint a pozitív hozzáállásuk és a humorérzékük sokat segített abban, hogy könnyebben áthidalják a nehézségeket.

– Mindig jókat tudtunk poénkodni mindazon, ami velünk történt – jegyzi meg Marci.

– A mai napig sokat viccelődünk a transzplantációt illetően – mondja András. – Például, nemrég megszületett a kislányom és ennek kapcsán felmerült bennünk a kérdés: ha a testem egy része, azaz az egyik szervem átkerült Marciba, akkor ezáltal most ő is apuka lett, vagy nem lett apuka? Mostanában ezen filozofálgatunk (mosolyog)… A szervátültetés és az azt megelőző folyamat, amellett, hogy bizonyos értelemben nyilván erősítette a köztünk lévő baráti köteléket, egy plusz humorforrást is adott.

– Előtte is szoros volt a barátságunk, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy Andris lemondott az egyik veséjéről azért, hogy én meggyógyuljak. Egy ilyen felajánlást nem tud elégszer megköszönni az ember... A transzplantációval talán annyi változott a kapcsolatunkban, hogy azóta még jobban odafigyelünk egymásra.

– Jó érzéssel tölt el, hogy segíthettem a barátomnak. Jó látni, hogy Marci boldog, kiegyensúlyozott és élvezi az életet.