A Családbarát Ország Nonprofit Közhasznú Kft. átfogó kutatása során Nagy Beáta Magda klinikai szakpszichológus szociológus kollégáival együtt 50 bántalmazott nővel készített interjút az ország különböző pontjain. 18 és 25 év közötti fiatalokból álló fókuszcsoportokban pedig arról beszélgettek, mit gondolnak ők a kapcsolati erőszak különböző formáiról, megoldási lehetőségeiről. Ezek a vizsgálatok ismét rámutattak, hogy mennyire végtelenül kiszolgáltatott, és sokszor életveszélyes helyzet bántalmazott kapcsolatban élni.

A bántalmazó kapcsolatokban a bántalmazó súlyosan rombolja az áldozat személyiségét. Mégis sokszor az áldozat személyiségében keresik a hibát, azaz megindul az áldozat hibáztatása, mondván, minek maradt az illetővel. Miért ártó ez a hozzáállás?

– Nagyon nehéz hallgatni azokat az okfejtéseket, amik elkezdenek pszichológiai magyarázatokba belecsúszni, és a bántalmazó kapcsolatban élést kizárólag azzal indokolni, hogy milyen az áldozat személyisége, milyenek a megküzdési képességei stb. Persze, ez lehet igaz és helytálló, de ezek a magyarázatok nem fedhetik el azt a tényt, hogy attól ez még egy kényszerhelyzet az esetek döntő többségében. Pszichés oldalról jellemző lehet az évekig, évtizedekig tartó aláaknázása a másik önértékelésének, elszigetelése azoktól az emberektől, akik esetleg segíthetnének. Gyakoriak egy ilyen viszonyban a fenyegetőzések, amiket nagyon könnyű elhinni, ezáltal az áldozatot meg is gátolja a kilépésben. Félnek attól – főleg a nők –, hogy ha jelzik a bántalmazást, annak az lesz a következménye, hogy elveszik tőlük a gyermeket. A bántalmazók gyakran éppen ezzel fenyegetőznek. Ráadásul nehéz erről a helyzetről kifelé beszélni: ha valakinek az önértékelése már nem elég stabil, akkor könnyen elhiszi, hogy ez az ő szégyene. Nem mer szólni az áldozat, mert attól fél, hogy megszólják, vagy felróják neki, miért ilyet választott, miért maradt benne a kapcsolatban. Ezek a klasszikus áldozathibáztató hozzáállás megnyilvánulásai, melyek csak fokozzák az egyébként is erős szégyenérzetet. Ahhoz, hogy valaki el merjen indulni a kilépés útján, hinnie kell abban, hogy az sikeres is lesz. Hatalmas félelemérzettel társul mindez, hiszen ha valamiért mégis vissza kell térnie a bántalmazó kapcsolatba, akkor még erősebb lesz a bántalmazás.

Bárkiből válhat áldozat?

– Sokat szoktunk arról beszélni, hogy azok válnak áldozattá, akiknek a származási családjában is volt bántalmazás. Ez részben igaz, de nem kizárólagos. Bárki kerülhet bántalmazó kapcsolatba, olyan is, akinek a származási családjában nem fordult elő erőszak. Ez nem is iskolázottság kérdése. Viszont, ha gyermekként bántalmaznak valakit, vagy a családjában mindennapos a jelenség, akkor az illető nemcsak azt tanulhatja meg, hogy a bántalmazás beleférhet egy párkapcsolatba, de az agresszivitás elszenvedése az önértékelésre is rendkívül romboló hatással bír. Ha valakinek a gyermekkori tapasztalatai révén az alávetett helyzet a megszokott, az önértékelése csökkent, és azt tanulta meg, hogy a helyzeten nem képes változtatni, akkor párkapcsolatba kerülve a manipuláció, az önbecsülés rombolása eleve könnyebben megvalósul. A bántalmazó partnerek jelentős része kifejezetten olyan párt választ, akinek az önértékelése eleve bizonytalanabb.

A párkapcsolati bántalmazás során beszélhetünk fokozatosságról?

"Próbálnak mindent megtenni, hogy elkerüljék a bántalmazást"

– Igen, ebben fokozatosság, még inkább ciklikusság figyelhető meg: egyre gyakoribbá válnak a súrlódások, a viták, a veszekedések, az „egy pofon elcsattan” típusú helyzetek. Aztán jön az erőszak kirobbanása, ami már intenzívebb, súlyosabb, majd ezt gyakran követi a megbánási fázis, amikor az elkövető bocsánatért esedezik, fogadkozik, kedveskedik a partnerének, akár ajándékokkal halmozza el. Mindez a megbékélés kikényszerített módja. Fontos tehát felismerni, hogy ez nem a kapcsolat egy "jó" fázisa, hanem az erőszakos ciklus része. Mondhatjuk, hogy a manipuláció eszköze. Az áldozatok viszont ilyenkor elkezdenek bízni abban, hogy innentől minden jobb lesz, hiszen a másik megígérte. Ahogy több ilyen ciklus fut le, a bántalmazás egyre súlyosabbá és egyre gyakoribbá, akár mindennapossá válik. Gyakori, hogy az áldozatok próbálják valamilyen módon a kontrolljuk alatt tartani a helyzetet, de az egy ponton túl már nem sikeres. Az interjúalanyaink mesélték, hogy ha látták, hogy párjuk feszülten érkezett haza, akkor inkább nem is szóltak hozzá, csak elétették az ételt, és igyekeztek "láthatatlanná válni" – gyakorlatilag a saját működésüket alakították a bántalmazó aktuális hangulatához. Az áldozatok próbálnak mindent megtenni, hogy elkerüljék a bántalmazást, de egyre kevesebb sikerrel járnak: ahogy telik az idő, már nem tudják kiszámítani, mivel bőszítik fel a partnerüket. Állandó félelemben élnek, ami a legrombolóbb a személyiségükre nézve. Mikor jön haza? Hogyan jön haza? Milyen állapotban lesz? Mit tegyek, hogy elkerüljem az ütést? De minden hiába, nem tudják elkerülni. Egy ponton túl pedig belép a tanult tehetetlenség: „úgysem tudom megúszni.” Fontos tudni, hogy a kilépés az egyik legnagyobb rizikójú szakasz a bántalmazó kapcsolatban, hiszen leggyakrabban akkor torkollik gyilkosságba a bántalmazás, amikor a bántalmazó megérzi azt, hogy el fogja veszíteni a kapcsolatot. Rettegnek is attól a nők, hogy utánuk mennek, megkerestetik őket. És jönnek a fenyegetőzések, aminek ma már milliónyi formája van az internetnek, a mobiloknak köszönhetően.

Milyen formái vannak a bántalmazásnak?

– A bántalmazás nemcsak tettlegességben nyilvánulhat meg, de a legtöbb ember a testi és szexuális erőszakra gondol, ha bántalmazó kapcsolatról esik szó. Szót kell ejteni a szóbeli, lelki bántalmazásról, valamint a gazdasági erőszakról is. Az, aki lelkileg bántalmazza a partnerét, gyakorta szégyeníti meg, teszi nevetségessé a barátai, családja előtt, nyilvános helyen. Fenyegeti, becsméreli, megkérdőjelezi a döntéseit. Sokszor nem is engedi a bántalmazó, hogy a párja bármiről is véleményt nyilvánítson. A fókuszcsoportunkban megkérdezett fiatalok tudnak arról, hogy nemcsak a fizikai bántalmazás minősül párkapcsolati bántalmazásnak. De a lelki erőszakot, a szóbeli bántalmazást elfogadhatóbbnak vagy legalábbis megbocsáthatónak tartjuk társadalmi szinten is. Más a súlya, a megítélése a lelki bántalmazásnak, holott ugyanolyan lélekromboló lehet, mint a fizikai erőszak. Viszont itt nincsenek külsérelmi nyomok, az erőszak nehezebben bizonyítható. Az áldozatok emiatt is nehezen fedik fel, hogy lelkileg bántalmazó kapcsolatban élnek, holott a bántalmazó a szóbeli bántalmazás miatt is törvényileg felelősségre vonható. Fizikai bántalmazás után, ha az a hatóság tudomására jut, kötelességük eljárást indítani, de a szóbeli bántalmazás esetén az áldozatnak kell a büntetőeljárást kezdeményezni.

A lelki bántalmazás során épp az az önbizalom, az a határozottság veszik el, ami ahhoz kellene, hogy az áldozat kilépjen a kártékony kapcsolatból?

"A bántalmazott anyák néha igyekeznek felmenteni partnerüket"

– Igen, ráadásul minél több idő telik el, annál erősebbé válik az attól való félelem, hogy elítélik, amiért korábban nem hagyta el a bántalmazóját. Felteszik a kérdést: miért most? Ráadásul, ha gyermek is született a kapcsolatban, akkor az áldozatot hibáztatják, hogyan veszélyeztethette a gyermekét. Miközben ezek a nők azt élik meg, hogy nőként, anyaként igyekeznek egyben tartani a családot. Sokszor a származási család is ezt erősíti: „te választottad, most már tarts is ki mellette”. A külvilágtól viszont azt kapják, hogy „veszélyezteti a gyermekét, hát milyen nő az ilyen?” Épp a családi egység megőrzésének vágya miatt a bántalmazott anyák néha igyekeznek felmenteni partnerüket: Azt mondják, igen, lehet, hogy engem ver, elveszi a pénzem, de jó apja a gyerekeknek. A kilépésnek egyébként gyakori kiváltó oka éppen az, amikor már a gyermeket is bántalmazza a férj.

Mitől lesz valaki bántalmazó?

– Nagyon fontos, hogy a bántalmazás, az agresszió tanult viselkedési forma. Az áldozatok is gyakran mondják a bántalmazóról, hogy azért ilyen, mert mennyi minden érte gyerekként, vagy akkor agresszív, amikor iszik. Próbálnak magyarázatot találni arra, miért történhet ez velük. Azzal, hogy az erőszak ténye mögé teszünk egy pszichológiai magyarázatot, még nem tesszük indokolttá a cselekedetet. Mindenkinek az életében van feszültség, de annak levezetésére sokféle erőszakmentes megoldás létezik. Ha valaki a bántalmazó utat választja, felnőttként az az ő saját felelőssége, és nem mondjuk az apjáé, aki szintén bántalmazó volt. Miközben persze tudjuk, hogy azok a gyerekek, akik bántalmazó családban nőttek fel, azt tanulják meg, hogy a problémáknak ez a megoldási módja. Nem kap más mintát, nem lesz más eszköze a feszültségek feloldására, a konfliktusok rendezésére. Lehet, hogy felnőtt korára ő maga is bántalmazóvá válik vagy bántalmazást elszenvedővé, ha az alárendeltséget tanulja meg – ez gyakori, ám nem szükségszerű és magától értetődő következmény. Amikor elkezdünk magyarázatot keresni arra, hogy valaki miért bántja a partnerét, akkor azt tartsuk szem előtt, hogy semmi nem jogosíthat fel egy másik emberrel szembeni erőszakra. A bántalmazás mindig döntés eredménye.

Hogyan gondolkodik a bántalmazó a férfi-női szerepekről?

– A bántalmazó férfiak nagy része azt vallja, hogy egy férj dolga az, hogy rendet tegyen, megmondja, otthon hogyan történjenek a dolgok. Egyenjogúságra épülő kapcsolatban nehéz ilyet elképzelni. A bántalmazás mindig a dominanciáról szól. A bántalmazó feljogosítva érzi magát arra, hogy a döntéseit véghez vigye, még úgy is, hogy a másik ezt nem akarja. Célja eléréséhez az erőszakot eszközként használhatja.



Melyek a bántalmazó kapcsolat korai jelei? Léteznek intő jelek, amikre odafigyelve még időben kiléphetünk abból?

– Léteznek ilyenek, de a bántalmazás korai jeleit a párkapcsolat kezdeti, lángoló fázisában nagyon gyakran azonosítják az érintettek a szerelem bizonyítékaként. Például azért féltékeny, mert annyira szeret, mert fontos vagyok neki. Ám hamar megjelenhet a féltékenység olyan formája, amikor a partnert teszi felelőssé a féltékeny társ a féltékenység érzéséért. Mert úgy viselkedett, úgy öltözött fel, mert nem fejezi ki elég gyakran, hogy igazán fontos a párja az ő számára. „Akkor nem lennék féltékeny, ha nem mennél el itthonról. Maradj itthon!” Ez az egyik klasszikus korai jele a párkapcsolati bántalmazásnak. A bántalmazó elkezdi korlátozni, elszigetelni, manipulálni az áldozatot. Túlzottan beavatkozik a másik életébe. Féltékeny lesz a családtagokra: „Ha szeretnél, akkor nem vele beszélnéd ezt meg!” Minden területen próbálja korlátozni a társát: hogyan sminkeli magát, mennyi időt tölt a barátaival, hogyan öltözködik, hogyan viselkedik társaságban. Irreális elvárásai lesznek: a partnere mindig álljon rendelkezésére, azonnal kapja fel a telefont, minden üzenetre azonnal reagáljon. Nem lehet megbeszélni a konfliktusokat, csak csönd és szeretetmegvonás van: „Ha szeretnél, tudnád, mi a bajom!” Ezzel gyakorlatilag áttolja a bántalmazó a bántalmazottra a felelősséget.

Kardinális kérdés, hogy van-e elég információnk a párkapcsolati bántalmazásról. Beszélünk-e eleget arról, mi a bántalmazás, mik a jelei?

"Sokkal többet kellene beszélni a témáról"

– A bántalmazott nőkkel készült interjúink kapcsán sokszor belefutottunk abba, hogy nem volt elég világos, mi is számít bántalmazásnak. Azt tudjuk, hogy bántalmazásnak számít, ha valakit félholtra vernek, vagy úgy megverik, hogy elvetél, de más formákat nehéz felismerni. Például, ha a párunkat mások előtt kinevetjük, hogy milyen szerencsétlen otthon, azzal megalázzuk őt, ami a szóbeli bántalmazás egyik formája. Ha állandóan azzal fenyegetőzöm, hogy öngyilkos leszek, ha a partnerem elmegy otthonról, hogy találkozzon a barátaival, szintén bántalmazás. Ez sok esetben sem a bántalmazóban, sem pedig az áldozatban nem tudatosul, ezért különösen fontos lenne a megfelelő információátadás. Sokkal többet kellene beszélni a témáról, a gyerekeknek pedig úgy kellene felnőniük, hogy tisztában legyenek azzal, mi számít bántalmazásnak, és annak minden formája elítélendő.

Egyre többen állnak elő személyes történetekkel, arccal és névvel vállalják az őket ért abúzust. Jól gondolom, hogy mindez sokat segíthet a megelőzésben, illetve erőt adhat egy bántalmazó kapcsolatból való kilépéshez?

– Igen, ez jó irány. A személyes történeteknek nagyon nagy ereje van. Nem elég csupán adatokat közölni, hiszen a számok mögött nem látjuk meg az arcokat, a valós történeteket, így pedig hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a bántalmazás csak másokkal történik. Önmagában már az is nagyon sokat segít, hogy az orvosi rendelőkben, a rendőrségen ki van függesztve egy telefonszám – általában az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat (OKIT) elérhetősége, amit hívhat a bajbajutott. Hasznos lehet az anyukák közi információcsere is, az „ő ezt hallotta”, „én úgy tudom” típusú beszélgetések, ám sajnos sokszor téves információk is terjedhetnek ilyen módon. Ezért lenne jó, ha minél több platformon megjelenhetne, hogy bántalmazás esetén hová kell fordulni, mit kell tenni, vagy egyáltalán mi számít bántalmazásnak.

Ha valaki úgy dönt, kilép a bántalmazó kapcsolatból, mitől függ, hogy sikerül-e az újrakezdés?

– Nyilván segít például a jó megküzdési képesség, előny a jó intellektus, de nemcsak erről szól a történet, hanem leginkább arról, van-e hová menni. Rendkívül nehéz a kilépés annak az embernek, akinek a kapcsolati hálója szegényes: barátai nincsenek, mert a bántalmazó lehet, hogy már rég elszigetelte tőlük, a családjához nem fordulhat hasonló okokból. Az is elképzelhető, hogy épp a származási család nem támogatja a kilépést, mert mit szólnak majd hozzá a környezetükben. Ennél a pontnál is nagy segítséget nyújthat az OKIT, amely megszervezi a bántalmazott kimenekítését anyaotthonba, átmeneti szállásra, esetleg titkos menedékházakba, ahová a bántalmazó nem tudja követni. A kilépésben a másik nehézség az anyagi függőség, a család rossz egzisztenciális körülményei miatt, de azért is, mert a fizikai bántalmazás együtt járhat a gazdasági bántalmazással, amikor a partner nem dolgozhat, vagy ha mégis, minden fillérrel el kell számolnia, nem rendelkezhet a pénze fölött. Nem elég, hogy nincs hová menni, nincs miből menni. Volt olyan interjúalanyunk a munkacsoportban, akit 8 gyerekkel menekítettek ki a bántalmazó kapcsolatból – közülük ki tudja, hány fogant szexuális erőszak által. Az édesanyák gyakran mennének ugyan, de hogyan, hova? A bizonytalanba? Miből fognak megélni? Hogyan találnak munkát? Túl sok a kérdés…

Ha valakinek sikerül is kilépnie, korántsem biztos, hogy az lesz az utolsó kilépése…

"Az intézményi segítségre kell nagy hangsúlyt fektetni"

– Az a legritkább, hogy valakinek elsőre sikerüljön a kilépés. Sajnos jellemző, hogy az áldozatok, akár a hosszas könyörgés és ígérgetések hatására, mégis visszamennek a bántalmazójukhoz. Itt aztán végképp elharapódzik a külvilág részéről az áldozathibáztatás: minek ment vissza, veszélyezteti a gyerekét, úgyis tudja, mi vár rá. Sokszor épp a származási család az, aki rábeszéli az áldozatot a visszatérésre, hiszen egyben kell tartani a családot. Emellett persze az elkövető is megbánást tanúsít, bocsánatért esedezik, mindent megfogad. Mondok egy tipikus helyzetet: amikor egy alacsony iskolázottságú, kis faluban élő, nagyon rossz munkaerőpiaci kondíciókkal rendelkező, önálló jövedelemmel nem bíró áldozat kiskorú gyerekekkel menekül, akkor ki mondja neki azt, hogy „persze, nyugodtan vágj neki, találsz munkát, el tudod tartani a gyerekeket egyedül is”? Ha valakinek nem ez a tapasztalata az életről, akkor hogyan bízzon abban, hogy neki sikerülhet az újrakezdés? Fontosak ugyan a pszichológiai tényezők is, hogy az áldozat mennyire képes bízni magában, de sajnos a realitás teljesen mást mutat. Épp ezért az intézményi segítségre kell nagy hangsúlyt fektetni. Emellett lényeges szerepe van a megelőzésben annak is, hogyan reagál a környezet a bántalmazásra. Nem szabad elfordítani a fejünket, mintha nem vennénk róla tudomást. Ne mondjuk azt, hogy ez nem a mi dolgunk, ez csak rájuk tartozik. Ha tudom, mi történik, és nem szólok, azzal gyakorlatilag legitimálom ezt a helyzetet. Azt közvetítem az áldozat felé, hogy ez elfogadható, elviselhető. Ne nézzünk félre, ha látjuk a bajt! A bántalmazások részben megelőzhetők, részben pedig a következményeik enyhíthetők. Van még mit tenni ennek érdekében.

Amennyiben Ön vagy valaki a környezetéből segítségre szorul, kérjük, ne habozzon! Hívja az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálatot: 06-80/20-55-20. A szám a nap 24 órájában, ingyenesen, anonim hívható.


(Fotó: Németh Gabriella/Shutterstock)

kríziserőszakbántalmazás