Drága kicsi naplóm! Neked írok, hozzád szólok, mert ami miatt (már megint!) felhúztam magam, nos, az nyilvánossá nem tehető.

Olyan gondolatok kavarognak bennem, amivel bizton kiváltom az elutasítottság, vagy éppen a szimpátia teljes özönét, miközben én sokkal inkább „érte haragszom”, mintsem „ellene” állásponton vagyok. De mit tegyek, ha már nem lehet még a logikus, egyébként óhajtott, igaznak vélt utat sem nyíltan járni? Csússzak el az első decemberi havon, ami – mert fővárosi vagyok – engem is megbénít? Hát nem!

Télapó itt van…

Azért sem fogom be és azért is megírom neked, hogy nehéz ma szülőnek lenni. Akarom mondani, nagyon nehéz ma ünnepek idején jó szülőnek, vagy mit tudom én, szóval apának és anyának, akarom mondani: édesanyának és édesapának lenni. S tudod miért? Mert nem, vagy alig lehet a gyerekeinket megóvni. Megóvni attól, ami belopódzik az ő kis világukba. Abba a világba, ahol mindennek külön értelme, mi több, leirata van. Így nem lehet azt, kérem, hogy miközben az oviban a Télapót várták, arra készültek, arra tanultak verseket, addig mi, (azt hisszük, jó szülők vagyunk) a Mikulást hívtuk – mert csak van már annyi összefüggés, hogy ha Miklós napon tartjuk, akkor…

– Apa, képzeld tanultunk megint egy dalt, mert nemsokára jön a Télapó…

– Nem gyermekem, a Mikulás jön…

– De az óvónéni azt mondta, hogy a Télapó.

- Igen, a bölcsibe (is!) még a Télapó jár, de hozzánk a kéményen keresztül, a nagy-nagy puttonyával és havas szánjával a Mikulás jön.

– És mi a különbség?

– Hááááát… az, hogy a Télapó minden évben jön, ha hívjuk, ha nem. A Mikulás pedig csak a jó gyerekekhez, akik imádkoznak, akik szeretik a testvérüket, szüleiket, és rendet tartanak a játékaikban. És képzeld, a Mikulás sokkal több ajándékot hoz, mint a Télapó!

Nesze neked, nevelés, vagy mi… több ajándék (fogyassz!)… de most hogyan mondjam el, hogy minden népnek/nemzetnek joga van a saját ünnepéhez és nem kéne már mindent importálni, illetve miért kell még mindig ezt? Nem folytatom… Szomorú tény, minden gyerekeknek tanított dalban a Télapó az, aki megjelenik. Mesékben, rajzfilmekben, mondókákban él ez a valami, miközben a fohásszal hívott Mikulás, mint a názáreti ács, a saját Bibliájából is kiíródik…

A karácsonyfát nem apa veszi, viszi és díszíti!

… és nem csak a Mikulás haldoklik. De kérem, hogyan legyek jó a gyermekeimmel, miközben már minden helyen fát árulnak? Hogyan mondjam el, hogy ezek a fák azoké, akik nem imádkoznak, de nekünk bizony a Jézuska hozza?! Hogyan menjek velük végig úgy a városon, hogy közben nem kell ezt a kettős világot folyton szétválasztanom? Mert én azt szeretném, ha lenne hitük, lenne képzelőerejük és lenne bennük majd annyi mélység, hogy az utcai (fogyasztói) árkokat átlépjék. És ezt most kell megalapozni!

Így nálunk decemberben minden este az adventi koszorú fényénél szól az ima, napközben nincs olyan mese (youtube sem), amiben a karácsonyfát apa veszi, viszi és díszíti (ergo: nem nézünk videót, nem olvasunk karácsonyi mesét), és rohadtul írjuk azt a listát, amit majd a Jézuska lát… Tényleg… és hiába írtam ki a dühömet a fióknak, Ő már olvasta is!