Egyes felmérések tizenöt százalékról beszélnek, mások szerint egyharmadunk sportol rendszeresen, azaz heti háromszor legalább fél órát. A magyar nők egyre nagyobb része kap kedvet a testedzéshez, legyen az valamiféle torna, úszás, vagy a mostanában szinte szenvedélyünkké vált futás. Mind több játszóteret egészít ki kültéri kondigépcsoport, ezeket is szívesen használjuk. De mi motivál bennünket arra, hogy egy nehéz munkanap után még edzésre is menjünk?

„Instagramland”-en mindenki tökéletes

– Az internet világában sokkal több emberhez jut el az információ a testmozgás jótékony hatásairól – magyarázza Török Lilla sport szakpszichológus. - Ráadásul igen nagy „verseny” is van közöttünk, mert talán még sosem volt ennyire hangsúlyosan értékes a fiatalság, mint napjainkban. A képernyőkön, internetes felületeken megjelenő, ránk ható nők egyre fiatalabbak: az életkor, az elmúlás és az öregedés óriási tabusodáson megy keresztül. A negyveneseknek eléggé kapaszkodniuk kell, ha tartani akarják az iramot a fiatalabbakkal. Ráadásul itt élünk Instagramland-en, ahol mindenki tökéletes, sportos, csinos, vékony, és nagyon jól néz ki edzés közben! Innen tehát mindannyian tudjuk, hogy ez most igazán menő dolog. És ki akarna ebből kimaradni?

Miért kezdünk sportolni?

Mégsem válik azonnal sportolóvá az a felnőtt, aki egyszer-egyszer futni megy.

A pszichológus szerint a változás – nevezetesen a sportolás minden előzmény nélküli megkezdése – ritkán jön magától, általában valami kiváltja. Ilyen ok lehet például az, ha valakinek hirtelen extrán stresszessé válik az élete, vagy kisbaba születése kapcsán megváltozott a teste, de egy orvosi figyelmeztetés is sok esetben hatásos indító. De láthatjuk mindezt a másik oldalról is: ha egy stabilnak tűnő kapcsolatban látszólag ok nélkül az egyik fél hirtelen elkezd a testével foglalkozni, „alakot formálni”, ott bizony valami nem stimmel. Mégsem válik azonnal sportolóvá az a felnőtt, aki egyszer-egyszer futni megy, mert a tevékenységnek szokássá kell válnia. Ahhoz viszont, hogy ez megtörténjen, más eddigi szokásokat kell átrendezni, törölni, és ez bizony nem minden esetben könnyű.

Először csak kapkodtam a levegőt…

Bodor Kata negyvenkét éves, és ahogy mondja, három tavasszal ezelőtt állt föl a fotelból. – Harminckilenc éves koromig az utolsó komoly mozgásemlékem a testnevelés órákon való futás volt. De nem hiányzott semmilyen formában sem a sport: dolgoztam, gyereket neveltem, eleget jöttem-mentem mindennap. Aztán egyik barátnőmmel kitaláltuk, hogy kezdjünk el gymstick-re járni. De az oldalsó úszógumik az edzések hatására sem akartak eltűnni! Azt hallottuk, hogy a mi korunkban a futás az, ami segíthet a fogyasztásukban. Heti két reggel elkezdtünk hát futni. Első alkalommal egy kilométer után már kapkodtam a levegőt és a szőlőcukrokat, azt éreztem, mindjárt vért köhögök a tüdőmből…

De valamiért kitartóak voltunk, biztosan az segített, hogy sosem egyedül mentünk. Hamarosan találtunk olyan lelkes, sportszerető társakat, akik el-elkísértek minket, hogy mindig legyen buzdítás. A legjobb az volt, amikor beszéltek hozzánk, mert az érdekes történetek közben csak úgy szálltak a kilométerek. „Figyelj, Kata! Már tíz kilométert lefutottunk!” Így lendültem át egyre nagyobb távokra. Elkezdtem gondolkodni azon, hogy ha tíz kilométert le tudok futni, akkor talán a félmaraton is menni fog… Lett egy edzőm, edzéstervem, és miután az élsportoló fiamat minden reggel hatkor kitettem az uszoda előtt, még munka előtt megcsináltam az aznapi futást. Innentől már életmóddá vált a sport.

A sport párt és babát is hozott

Az ember szerintem folyamatosan feszegetni akarja a határait, és ez így van jól! – mondja mosolyogva Kata. – A futás erre is kiváló lehetőség, és szerintem sokkal hatásosabb a pszichológusnál is: a napi kemény munka után abban a pár órában letisztulhat az agy, kikapcsolhatnak a zakatoló gondolatok, kijöhet a felesleges stressz. – Katának a futás nemcsak testi és lelki fittséget, hanem élettársat is hozott. Sőt: nemrégiben párjával közös kisbabájuk született. – A párommal egy egyesületnél sportoltunk, ő is gyakran elkísért a hosszabb távokra. Aztán addig-addig futottunk, míg szerelem lett a kilométerekből. Most, hogy a kicsi Zsombor megszületett, hamarosan újra futhatok. Sokan mondták, hogy vegyek egy sportos futó-babakocsit – de semmiképp nem fogok! A futás az én időm, sokkal fontosabb én-percek ezek nekem, mint a kozmetikus vagy a fodrász órái. Ilyenkor nem azon szeretnék gondolkodni, hogy vajon mikor lesz éhes a kicsi, vagy tiszta-e a pelenkája, hanem nézelődöm, benne akarok lenni a természetben, a csendben, de ha úgy tartja kedvem, akkor zenét hallgatok. Vagy éppen azon gondolkodom, hogyan győzzem le a holtpontomat… Futás közben egyedül én vagyok a magam társasága, maximális feltöltődés közepette, és ez néha igenis kell egy embernek.

sportkismama