Siker vagy kudarc – mi készíti fel jobban a gyereket az életre?

Emlékezetesre sikeredett a közelmúltban egy 7 éves kisfiú esete, aki az egyik felnőtt labdarúgó-mérkőzés szünetében ünnepélyes kezdőrúgást végezhetett el a születésnapja apropóján. Ez alkalomból végigvezette a labdát a pályán, majd a tizenhatoson belülre érve két lövési lehetősége is adódott, de az ellenfél kapusa mindkétszer védett. A kisfiú lefelé görbülő szájjal hagyta el a játékteret.

A történet folytatásaként – mintegy kárpótlásként – az anyaklubja meghívta, és ajándékokkal halmozta el az utánpótlásában pallérozódó ifjú játékost a felnőttcsapat edzésén, az ellenfél pedig, ígérete szerint – kiengesztelésképpen – a következő hazai bajnoki találkozóján látja majd vendégül.

A jelenetet követően sorjáztak a különböző vélemények mindkét oldalról, a krokodilkönnyeket látva egyesek a kapus nyakába varrták a felelősséget, mondván, gesztust gyakorolhatott volna a gyerek születésnapján, hogy a hálóba engedi a labdát, mások pedig úgy gondolták, nem árt már egészen kiskorban megtapasztalni kisebb kudarcokat, hogy azok is erősítsék a gyerek nagybetűs életre készülő lelkét.

Legyen szó akár sportról, akár társas- vagy bármilyen egyéb játékról, általában is adódik a kérdés: mivel tudjuk jobban támogatni gyermekünk egészséges lelki fejlődését a mindennapokban, ha hagyjuk nyerni, vagy ha finoman ablakot nyitunk a valóságra?

Fontos nevelési kérdés

Dr. Szvatkó Anna klinikai szakpszichológus, a Családbarát Magyarország Központban működő Gyermekút Módszertani Központ munkatársa szerint, mint sok minden másban, ebben is az arany középút megtalálása a nem könnyen elérhető cél.

– Véleményem szerint ez egy kiemelten fontos fejlődési és nevelési kérdés. Az egészséges lelkületű felnőttnek megvan az az empatikus képessége, amellyel megérzi, hogy melyik pillanatban, mire van szüksége a gyermekének. Mikor hagyja nyerni, és mikor nem. Láttam viszont már olyan szülőt, aki annyira a saját problémái rabja volt, hogy azért nem hagyta nyerni a gyereket, mert neki volt fontos, hogy nyerjen. A gyerekek játékainak jelentős része arról szól, hogy valami olyan dolgot csinálnak, amit a valóságban még nem tudnak, tehát úgy tesznek, mintha már tudnák, mintha a fantáziában megjelent vágy megvalósulna. A mesékben is hasonló a helyzet, ezáltal tudja a „hős, a mesét hallgató gyerek” a kicsiségének, a kiszolgáltatottságának tudatát elviselni. A kultúra számtalan fájdalomdíjat nyújt a kicsiség elviselésére: a Napot elő lehet hívogatni a felhők közül, gondoljunk a Süss fel nap kezdetű gyerekdalra, vagy hogy a mesékben beszélni tudnak a hősök az állatokkal.

– És igen, van egy időszaka a gyermekek fejlődésének, amikor a szülőknek az a szerepük, hogy elhiggyék, sőt támogassák a kisgyermekek saját nagyszerűségükbe vetett hitét. Amikor meg kell tapsolni a csodálatos éneklést, táncot vagy hangszerjátékot, amikor el kell hinni, és meg kell ünnepelni, hogy a televízióban látott legyőzött vadállatot igaziból ő döntötte le. Ez a korszak, ha átmeneti, akkor teljesen egészséges, hiszen ez a felfokozott magamutogatás is arról szól, hogy a kisgyerek számára a világ veszélyes hely, csak az erősek, ügyesek számára élhető, így saját maguknak is erősnek, ügyesnek, szépnek, tehetségesnek kell lenniük. A „mindenre képes vagyok” fantáziájával a gyerekek tehát védekeznek is. Ám ahogyan a többit, ezt a szükségletüket sem lehet túl sokáig hiánytalanul kielégíteni, a valóság erős kontúrokkal kopogtat: a játszótéren más gyerek bátrabban és magasabbra mászik, a szomszéd kislány már tud cigánykerekezni, és a saját próbálkozásokat már csak a rajongó nagypapa tapsolja meg.

A kulcs a valós odafigyelés

– Tapasztalatom szerint szépen fokozatosan, az életkoruknak megfelelően bizony segíteni kell megismerni a valóságot a gyerekeknek, nincs pardon. Ebben a folyamatban számtalan jelzést kap a reális világról, mert nemcsak a szülő, az edző, az óvodapedagógus, a tanító, hanem a fizikai világ is tanít. A gravitáció például mindenkire hat, még a kisbabákra is, akiknek első életévük pont azzal telik, hogy megismerjék saját korlátjaikat, lehetőségeiket és kibabráljanak ezzel a könyörtelen erővel. Fokozatosan válnak egyre fortélyosabbá, mígnem uralni tudják a földi helyzetet, és kúsznak, másznak, járnak, szaladnak. Persze közben sokszor elesnek, megütik magukat, és így fejlődik a mozgásuk. Úgy tanulják meg a leckét, hogy abban van siker, és van kudarc is. De a vágy a gravitációval való bánni tudásra megmarad, ezért lesz izgalmas később a mászóka, a hinta.

– Egy nagymama jut eszembe, akit már kicsit fárasztottak az unokák újabb és újabb ötletei a játszótéren, ezért javasolta nekik, hogy versenyezzenek egymással, ki tud előbb odaérni a padhoz? Természetesen a nagyobb gyerek nyert, a kicsi elkeseredetten sírt. „Mind a ketten nyertetek” – hangzott az ítélet, és a nagymama nem értette, hogy most meg miért fakad sírásra a nagyobb gyerek is. Ha verseny van, az mindkét résztvevőnek komoly dolog, és annyit már egy kétéves is tud, hogy két versenyző közül az előbb célba érő nyer, a másik veszít. És a példabeli nagymama nem kezdett bele semmilyen magyarázatba arról, hogy az életkorukhoz képest valóban mindketten ügyesek voltak, hanem a mászókáig tartó távra újabb versenyt hirdetett, és lerogyott a padra. Láthatjuk, hogy a gyerekeket nem érdemes átvágni, ha teljesítménynek élnek meg egy helyzetet, mert csalódottak lesznek, és csorbul a felnőttekbe vetett bizalmuk is.

– A lelki fejlődésnek megvannak a fontos lépései. Az első hónapokban a szülők lesik a gyerek minden kívánságát, a vágyait szinte azonnal kielégítik, és ez így van jól. Paradicsomi ez az állapot, de hosszan nem tartható fent. Egy idő után muszáj türelemre is tanítani a gyereket, hogy nem kap meg mindent azonnal. Egy elfogadó, empatikus szülő tud úgy figyelni a gyermekére, hogy a korlátaival való mindennapi gyengéd szembesítés eredménye iskoláskorra az egészséges önbecsülés lesz: tudom, ki vagyok, mit tudok nagyon jól, mit kell még gyakorolnom, és így tovább. Az “elég jó szülő” jelen van a gyermek életében, figyel, és csak optimálisan frusztrál, a gyerek tűrőképességének ismeretében. A tapasztalat azt mutatja, a valóságra finoman és fokozatosan figyelmeztetni kell a gyereket, illetve odafigyelni a valós igényeire. Az ilyen otthoni és intézményi környezet „messzire” repíthet, ennek a hiánya viszont komoly károkat okozhat. Egy szó, mint száz, a jó szülő fokozatosan szembesíti a gyereket a valósággal és a korlátaival, kialakítva ezzel az egészséges önbecsülését. Ennek hiányában komoly károk keletkezhetnek, amelyek akár súlyosan veszélyeztethetik is a gyerek személyiségfejlődését – mutatott rá a szakember.

A gyermekek fejlődésével kapcsolatos témákról bővebben a gyermekut.hu oldalon olvashat.