Vagy csak nyíltan a szemébe nézünk a másiknak. Jelezve, hogy rá figyelünk. Hát ez most mintha a végét járná. Nem csak azért, mert a kütyük elmélyült nézegetése, nyomkodása, használata miatt mindenki lehorgasztott fejjel ül, áll, járkál… Hanem valami más miatt is. Van, ahol egyenesen óvnak az egymás szemébe nézéstől.

– Megőrült a világ! – ezzel kezdte ismerősünk az üdvözlést, amikor most egy szilveszteri társaságban találkoztunk. Vehemens tanárember, az a fajta, aki mindig pufog valamiért, viszont a diákjai elé odapakolja a világot, imádja az osztálya. Arra, amiről mesélt, én is felkaptam a fejem. 

Nyári élményeiket mesélte, egy háromhetes körutazásról. Feleségével – szintén tanár, és szintén a szent őrültek közül való – elvitték két kamasz unokájukat, melléjük a három legkedvesebb gimnazista tanítványukat – szülői támogatással persze, egy hátizsákos utazásra. Az ötvenesek körébe tartozó történelem és irodalom szakos házaspár ezzel az öt, tizenöt és tizenhat éves gyerekkel – három fiú, két lány – járták be Közép-Európát. Voltak Berlinben, Weimarban, Brugge-ben, Párizsban, a Loire mentén, Provence-ban, végül a horvát tengerparton kötöttek ki, ott pihenték ki az utazás fáradalmait. Természetesen sátorban.

A tanár úrral közös döbbenetünk egy feliratnak szólt, amit Párizsban, az egyik metró kocsiban olvastak: 

„A szemkontaktus kerülendő!”

– Érted?! Ez lefordítva annyit tesz, hogy: Ne nézz senkire! Ne nézz a másik emberre! Süsd le a szemed! Ha véletlenül mégis ránéztél volna, kapd le a pillantásod! Ne vegyél tudomást senkiről! Nem őrület!? 

Engem sem hagyott nyugodni a mondat. Sorra jöttek a gondolatok. Hát hogy lehet úgy közlekedni, mozogni, hogy nem nézek a másikra? Ráadásul én szeretek szembenézni. Annyi jó arc van. Arató Mihály, a nagyszerű pszichiáter mondta egy beszélgetéskor: 

– A legnagyobb dolog, ha a másik ember nem kapja el a pillantását rólad. Akkor nem csak a figyelmét, az idejét, de egy kicsit a lelkét is odaadja. De mindenképpen a rokonszenvét igazolja a szembenézéssel. 

És eszembe jutott Konrad Lorenz. A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című kis könyvében írja: A nagyvárosi embert az első, még észrevétlen stressz akkor éri, amikor nem tud az utcán a másik embernek köszönni. Mert már annyian vannak körülötte, hogy nem ismeri őket. Ugyanis úgy vagyunk biológiailag kódolva, lelkileg megteremtve, hogy ha a másik embert meglátjuk, ránézünk. Köszönünk. Üdvözöljük. Ha ezt nem tesszük, vagy nem tehetjük, megbetegszünk. A lelkünk betegszik meg. Úgy, hogy észre sem vesszük, és magyarázatot sem találunk arra, hogy mi bajunk van. 

Olvasom, hogy ebben a felgyorsult technikai civilizációban a hosszas szemkontaktus kiveszőfélben van. A felnőttek idejük jó, ha 30-40 százalékát töltik szemkontaktussal, miközben 60-70 százalékra volna szükség ahhoz, hogy a normális érzelmi kötődéseik kialakuljanak. Nyilván nem a metrón vagy a villamoson. De egyéb érintkezéseinkben is hiányzik a nyugodt, időt szánó, derűs szembenézés. Ami a testi-lelki jólétünk egyik életbevágóan fontos eleme. 

A kezünkben van egy olcsó és hathatós gyógyító eszköz, s ez a szembenézés. A másik nézését elkapni – legyen az egy ismeretlen személyé, egy potenciális munkaadóé, bolti eladóé, ügyintézőé vagy egy régi baráté – kölcsönösen bizalmat ad. Erővel bír.

A párizsi metró felirata számomra riasztó jövőt sejtet. Még akkor is, ha gyanítom, hogy a vegyes kultúrájú közönséget óvja. Egymástól.