– Csoda történt, aminek jövőre is szeretnék részese lenni – így foglalta össze Bozó Gyula azt az egy hetet, amit kísérő szülőként töltött a Zánkai Erzsébet-táborban. Gyula kivonuló mentőápoló, három kollégájával az ország minden pontjáról érkező 40 „mentős gyermek” felügyelője volt. – Az Országos Mentőszolgálat tette lehetővé, hogy a dolgozók 7-12 éves gyermekei táborozzanak Zánkán, ide jelentkezhettünk kísérőnek. Nemes, de nehéz feladatot teljesítettünk.

Varázslatos pillanatok

A Kerék mesék sorozatban megjelent Bernát, a mentőautó című könyvnek Bozó Gyula a szakmai lektora. – Valós történeteket meséltem, amit az írónő, Mechler Anna lefordított gyermeknyelvre. Megírta, visszaküldte nekem, én átadtam a fiamnak, ő is elolvasta, és ha tetszett neki, akkor az úgy maradt.

Gyula elmesélte, hogy ők szervezték a szabadidős programokat, amiben nagy segítséget jelentettek a táborban meghirdetett lehetőségek. A sárkányhajózást például a nagyobbak különösen élvezték, a hősök napján pedig kivonult a TEK és a tűzoltóság. A gyerekek megnézhették, milyen a füstsátor, hogyan zajlik a tűzoltás, kipróbálhattak akadálypályát, repülőgép szimulátort, több tengelyen felfüggesztett jobbra-balra pörgő ülést, kalandpályát, játszhattak 3D-s nyomtatóval.

– A nyitó- és a záróbuli élőzenés, táncos hatalmas partivá alakult. De igazából az volt egészen varázslatos, ahogy a gyerekek egy pillanat alatt összekovácsolódtak. Vasárnap látták egymást először, hétfőn már a kaját csereberélték.

De még ennél is meghatóbb számomra, ami a trambulinnál történt. Nagyon meleg időt fogtunk ki, többen flip-flop papucsban mentek a partra, a trambulinra viszont csak zoknival lehetett felmenni. Úgy játszottak a gyerekek, hogy az egyik bement, leugrálta az 5 percét, kirohant, levette a zokniját, és odaadta a társának, hogy ő se maradjon ki a buliból. Szerintem ott valóban csoda történt, köszönöm a sorsnak, hogy eljuthattam oda és ezt láthattam.

Az elfogadás napja

Az egész Erzsébet-tábornak egyébként szerinte éppen ez a lényege. Az elfogadás, a kapcsolattartás, a barátságkötés.

– Minden nap akadt valamilyen kihívás. Az egyik például, hogy mindenki szerezzen 5 új barátot. A másik napon mindenkivel pacsizni kellett. Érkeztek a táborba olyan hátrányos helyzetű gyerekek, akik eddig talán még a térképen sem látták a Balatont, és jöttek fogyatékkal élők is. Az elfogadás napjának az volt a lényege, hogy a jobb körülmények között élők ismerjék meg ezeket a társaikat, és lássák, hogy ők is ugyanolyan értékesek, boldogok vagy szomorúak, mint mindenki más.

Ahány gyerek, annyifelé indulna

Gyula elmesélte legmeghatározóbb mentősélményét is. Egy otthon indult szüléshez hívták, a kismamát már nem tudták kórházba vinni, ő segítette világra az újszülöttet. – Utána felhívtam a feleségem, és kértem, hogy most már nekünk is legyen kisbabánk. Nem sokkal később megérkezett a kisfiunk…

Kalandosra sikeredett az éjszakai akadályverseny is. Lámpával mentek a tábor területén, amikor az egyik kislánynak kiesett az egyik tejfoga. Hárman keresték, mert hát a fogtündérnek azt mindenképpen haza kell vinni. A csapat végül megtalálta a nagy fűben a kis fogat, amit így megkaphatott a fogtündér.

– A tábor végére nagyon elfáradtam. Mi, felnőttek minden nap hajnali 2 körül kerültünk ágyba, és mivel a gyerekeknek fél 8-kor volt ébresztő, 6-kor már kelnünk kellett. Mégis, amikor hazaértünk a fiammal és másnapra kialudtam magam, már arra gondoltam: a csudába, még van 364 nap, hogy újra együtt legyünk a táborban. A gyerekek fantasztikusak voltak, a három kolléganőmmel pedig mindent, de tényleg mindent meg tudtunk beszélni. A 40 gyerek természetesen nem mindig egy helyre szeretett volna menni. Előfordult, hogy egyikünk elvitte a jelentkezőket strandfocizni, a másik szülővel sétahajózni indultak, a harmadikkal trambulinozni, én meg a „sehová nincs kedvem menni” csapattal maradtam a szálláson. Nagyon jókat üldögéltünk, zenét hallgattuk és csináltuk a nagy semmit.

Búcsú – pityergéssel

Az utolsó este tábortűz mellett búcsúztak egymástól a táborozók.

– Na, az, fantasztikus volt. Körbeültük a tüzet és közösen énekeltünk. Az utolsó dal az Ismerős Arcoktól a Nélküled című szám volt. Ez mindenkit magával ragadott, volt, aki el is pityeregte magát.

Az Erzsébet-táborban elhelyezett ötletláda lehetőségét is kihasználta a csapat. Például azt javasolták, hogy a táborban készült képeket ki lehessen nyomtatni. Most ugyanis azt csinálták a gyerekek, hogy az egyenpólót íratták alá egymással, hogy emlékezzenek társaikra. Egy olyan fotó, amely mindenki kezében ott lehet, jó lett volna.

– A gyerekek már most szervezik a jövő évi találkozót. Nekem az a legnagyobb elismerés, hogy a fiamtól azt kérték, apukája mindenképpen menjen megint. Azt pedig feltétlenül szeretném megjegyezni, hogy a tesók, vagyis azok a fiatalok, akik egész nyáron segítik az ott táborozókat, fantasztikus emberek. A mi tesónk egy fiatal tornatanár srác és egy óvónéni hallgató volt. Mindkettő csodálatos ember.

A gyerekek előtt mindig nyitva az ajtó

Gyula mesélt a munkájáról is. Azt mondta, fantasztikus, mennyire örülnek a gyerekek a mentőknek.

– Központi helyen vagyunk Budapesten, a Markó utcában. Ott aztán jönnek-mennek a gyerekek kisbiciklivel, kismotorral vagy gyalog. Ha szeretnének bejönni hozzánk, soha nem utasítjuk őket vissza, beülhetnek egy szabad autóba. A Múzeumok Éjszakáján pedig önkéntes munkát vállalok, ilyenkor a Mentőmúzeumba szervezünk tárlatvezetést. Legutóbb az egyik kisgyereknek felfújtam egy gumikesztyűt, orrot, szemet, szájat rajzoltam rá. Aztán jött még másik kettő, majd még három gyerek, majd azt vettem, észre, hogy vagy 50-en vannak körülöttem.