No, igen. Elgondolkodtató. De ha komolyra fordítjuk a szót, és kinyitjuk ezt a kérdést, akkor azt hiszem, nem is olyan könnyű megfogalmazni azt, ki is (és hogyan) nevelheti a gyermekeket. Kizárólag a szülők? A nagyszülők is? A szűkebb vagy tágabb család? A felnőtt barátok? Vagy általánosságban a felnőttek?

Bevallom, ez nekem egy rendkívül érzékeny téma és viszonylag szigorú is vagyok ebben. Úgy gondolom, a mi családunkban ezek jól lefektetett alapokra épültek, amelyek mindannyiunk számára megnyugtatóak, és nem kell aggódnom, hogy pl. a nagyszülők teljesen másképp cselekednek, ha nem vagyunk a lányokkal. Alapvetően mi, szülők vagyunk azok, akik a gyerekek életét egyengetik, és bár mi sem értünk mindenben egyet, de vannak úgynevezett „fő szabályok”, amelyektől nem térünk el. Hogy pár nagyon egyszerű példát hozzak: a bántalmazás elfogadhatatlansága (természetesen), hogy nem terheljük túl őket mindenféle különórákkal (csakis annyira járnak, amennyit még élveznek), és hogy a saját érettségi szintjükön minden, őket érintő kérdésbe bevonjuk a gyerekeket.

Ér „megsuhintani” a gyereket?

A fentiekhez, persze, az is kellett, hogy megfelelően tudjuk kommunikálni a környezetünkkel azt, mi mit gondolunk helyesnek, elfogadhatónak egyes helyzetekben, illetve azt, kinek, meddig terjed a „hatásköre”. Természetesen, ha a nagyszülőknél csintalanok a lányok, minden további nélkül rájuk szólhatnak, tanító jelleggel elbeszélgethetnek velük, de olyan elő nem fordulhat, hogy akár egy pofont is kapjanak, vagy megalázó módon bánjanak velük. (No, nem mintha esetünkben ez egyébként is ne lett volna magától értetődő.)

És ezen a ponton említeném meg az óvodákat, iskolákat is. Azt hiszem, nem kell hosszasan leírnom ennek jelentőségét, elég csak annyiban utalnom rá, hogy ezek az intézmények a gyermekeink másodlagos szocializációs színterei, majdnem annyi időt töltenek egy nap az ottani pedagógusokkal, mint velünk, szülőkkel.

Persze, mondhatjátok, hogy szerencsések vagyunk, mert köztünk, szülők között összhang van ebben a kérdésben. Én is így gondolom. De gondolok azokra a családokra is, ahol akár a több generáció együttéléséből fakadóan, akár az eddigi rossz példák, családi „törvényszerűségek” miatt sokkal többen, mindenféle formában beleszólnak a gyereknevelésbe, függetlenül attól, mit gondolnak erről a szülők (és a gyerekek!). Ahol szinte természetes, hogy a rokonságban bárki „megsuhinthatja” a gyereket, vagy éppen kioktathatja az élet nagy dolgairól.

Nem szeretnék véres történetet hozni azok közül, amelyeket az elmúlt években hallottam, de higgyétek el, volt közöttük olyan, amit még én is megkönnyeztem, sokévnyi gyakorlati tapasztalattal a hátam mögött.

Hogy hol a határ?

Jó kérdés… Mindenesetre, bárhol is húzzuk meg azt a bizonyos láthatatlan vonalat, fontos, hogy az a gyerek érdekét szolgálja, és ne zavarjuk össze a különböző gyereknevelési elveinkkel, hiszen egy idő után nem fogja tudni, mi a helyes irány!

Azért az is megérne egy külön bejegyzést, hogy hogyan kezeljük nagyszülőként, rokonként, barátként azokat a helyzeteket, amikor a szülők elképzelései szöges ellentétben állnak a miénkkel vagy a társadalom nagyrészéével. Hogy erről az oldalról nézve van-e, és ha igen, mikortól van beleszólásunk a gyereknevelésbe?

Ha megengedtek nekem egy útravalót: érdemes már a gyermek születésekor (vagy előtte) tisztázni néhány fő pontot a családdal, rokonokkal, legyen mindenki számára világos az irány, de azt hiszem, tulajdonképpen sosem késő élni ezzel a lehetőséggel.

Ha úgy érzed, segítségre van szükséged, rendelkezésre állnak a családsegítő- és gyermekjóléti szolgálatok, nevelési tanácsadók (pedagógiai szakszolgálatok), de bántalmazás gyanúja esetén bátran keresd az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat (OKIT) munkatársait is az ingyenesen hívható 0680/20-55-20-as telefonszámon!

Ha van kedvetek, osszátok meg velem, ti mit gondoltok a témáról? Nálatok hogyan működnek ezek a dolgok?

mi közöd hozzábloggyermeknevelésbántalmazáscsaládszakértő