Jobb adni…
Szerző:Schäffer Erzsébet2024. 06. 28.Családban élni jó
Nem lehet mindent megfizetni. Elég olykor elfogadni, amit kapunk és szívből megköszönni.
Az adás és az elfogadás nem mindig magától értetődő. Tudjuk, hogy adni is jó és kapni is jó, de milyen érdekes, vannak helyzetek, amikor mindent meg akarunk fizetni, s nehezen fogadjuk el a másik ember önzetlen ajándékát. Tárgyi dolgokban, de lelkiekben hasonlóképpen.
„Mindenkinek adott a lehetősége, hogy hozzájáruljon a világ szépségéhez és harmóniájához azzal, hogy kedvességgel fordul minden élőhöz. Amit az életnek vagy a másik embernek önként és fenntartások nélkül adunk, az visszatér hozzánk, mivel valamennyien egyenlő mértékben vagyunk részesei ennek az életnek. Mint a víz tovagyűrűző fodrai, minden ajándék visszatér az ajándékozóhoz. Amit megerősítünk másokban, azt valójában magunkban erősítjük meg.”
(David R. Hawkins)
A sokatmondó idézethez mellékelek egy mindennapi történetet, melyben az adásnak és az elfogadásnak nincs nagy tétje, mindössze néhány szál virág.
A kisvárosban, ahol néha dolgom van, van egy kedves utca. Ha erre járok, egy kertnél mindig lelassítok. Mert olyan ez a kert, hogy meg kell állni, benézni és megcsodálni.
Szőlősorok veszik körül az ágyásokat, szőlő- és rózsalugas borul a kockaház falaira. Úgy rejti a lugas, úgy takarja az egyszerű, szokványos házat, hogy mesebeli otthonná válik, ahogy megbújik alatta. Akármikor járok erre, ebben a kertben mindig virít valamilyen virág és mindig érik valamilyen gyümölcs. Tavasztól késő őszig, ahogy annak ideje van. Májustól a cseresznye, aztán eper, málna, meggy, barack, aratókörte, alma, szilva, végül a dió…
És a virágok! Még hófoltos a kert, de a medvetalp már rózsaszínben pompázik a hóvirágok mellett. Aztán jönnek a krókuszok, árvácskák, tulipán, nárcisz, tátikák, a százszínű kukacvirág, margaréta, mákvirág, és nézem, most a leggyönyörűbbek a dáliák! Magasra nőttek, egész dáliasövény egy sorban. Bordók, lilák, fehérek, sima és bolondos rojtosszirmúak. Az eső után fölemelik szép, nehéz fejüket. Megállok.
– Nem tetszik eladni virágot? Vennék néhány szál dáliát…
Egy ősz néni hajolgat a dáliák között, szedegeti az elhullott leveleket. Kinéz a kerítésen.
– Nem szoktam eladni virágot…
Leteszem a hátizsákom.
– Ajándékba vittem volna.
Áll a virágok között, egyik kezében kis kapa.
– De adni szívesen adok…
– Örömmel kifizetem…
Veszem elő a pénztárcám, mindenféle eszembe jut, kevés nyugdíj, virágot áruló nénik a piacon meg a pesti aluljárókban…
Már töri a dáliákat, látom, válogatja a legszebbeket. Bordókat, lilákat, köztük két fehéret. Míg szedi, megint kinéz a kerítésen. Olyan a szeme…! Az ilyen szemű emberekre bízza rá az ember az életét. A keze már tele virággal.
– Tegye el a pénzt, nem fogadom el. Jobb csak adni, kedvesem…
Tépegeti a leveleket, hogy jobb fogás essen a csokron. Aztán kinyújtja a kerítésen. Bemutatkozom, megkérdezem, hogy őt hogyan szólítják.
Ilonka néninek. Műteni kellene a térdeit. Most is a férje ment boltba, ő a bevásárló. Azt mondták a doktorok, elfogyott a keret Ilonka néni, nem lesz műtét az idén, majd szólunk. Akkor én már nem biztos, hogy eljövök, mondta a doktoroknak Ilonka néni. Mosolygott, és a kezembe adott még három szál dáliát. Amikor becsukta a kertkaput, elolvastam a kis fémtáblára vésett szöveget. Azt hittem a nevük van ott, de nem. Ez állt a feliraton:
Hol hit ott béke
Hol béke ott áldás
Hol áldás ott Isten…
Visszanéztem Ilonka nénire. Már nem figyelt rám. Lehajolt, szedte az elszáradt leveleket a dáliabokrok alól.