“Az esküvő után a fiúkkal együtt megyünk nászútra”

Már a második ciklusodat töltöd a dunaújvárosi Bartók Színház igazgatójaként. Amikor egyeztettük a beszélgetésünk időpontját, nagyon megörültem annak, hogy személyesen tudunk találkozni Budapesten, merthogy naponta ingázol az otthonod és a munkahelyed között.

Valóban, minden nap jövök-megyek, eddig még egyszer sem aludtam Dunaújvárosban, pedig tudnék hol (mosolyog). Az elmúlt 7 évben ez az alig 80 kilométeres út annyira beépült a mindennapjaimba, hogy már meg sem kottyan. Ráadásul az a fajta munkára való ráhangolódás, meg visszahangolódás, amit az utazás tesz lehetővé, már kell is nekem, most már hiányozna is, ha  nem lenne. Tehát én egyáltalán nem tartom problémának a napi ingázást, egyrészt szeretek vezetni, másrészt számomra az is fontos, hogy a családom körében fejezzem be a napot.  

Azelőtt volt bármilyen kötődésed Dunaújvároshoz?

Azon túl, hogy a párom, Éva (Auksz Éva színésznő, táncos - a szerk.) onnan származik, ami egy érdekes adalék, semmi. Ettől teljesen függetlenül alakult úgy, hogy engem odasodort az élet. 2016-ban felkérésre pályáztam meg az igazgatói állást, aztán elnyertem, most már a 2. ciklusomat töltöm. Előtte 5 évig a Pesti Magyar Színházat igazgattam, de a színházcsinálás vidéken egészen más mentalitást igényel, mint a fővárosban. A kisvárosi létnek is megvannak az előnyei, gondolok itt például arra az összetartásra, ami a nagyvárosban élőknél kevésbé tetten érhető, vagy a lokálpatriotizmusra, ami szintén egy klassz dolog. Szeretem a munkám sokszínűségét is, hiszen a népszínház-jelleg megköveteli, hogy sokféle műfajban vigyünk színre előadásokat, amiért hálás is a közönség.  

Szavaidból ítélve kimondottan élvezed az igazgatást.

Tudod, mit élvezek benne leginkább? Ez a pozíció igen komoly felelősséggel jár, de nem feltétlenül ezt szeretem benne, hanem azt, hogy munkáltatok. Kimondottan boldoggá tesz, ha munkát adhatok a kollégáknak. Amikor összerakok egy szereposztást, majd utána felhívom az érintetteteket, és hallom a hangjukból, mennyire örülnek annak, hogy rájuk gondoltam egy adott szerep, feladat kapcsán, az nagyon jó érzés, és feldobja az egész napomat.  Ez egyébként teljesen független a művészeti létemtől vagy életemtől, mert éppúgy örülök más sikerének is, vagy egy jól sikerült premiernek, amit saját gyermekemnek érzek. Ez a legjobb része a munkámnak: nyilván van egy sor kevésbé élvezetes velejárója is, nem beszélve a felelősségről, de most már minden téren elég jól eligazodom, meg 52 évesen már rájöttem, hogy nem akarok mindenkinek megfelelni.  

A direktori feladataid mellett színészként és rendezőként is részt veszel a színház életében, emellett több más teátrumban vendégszerepelsz. Ez a szakmai sokoldalúság kell ahhoz, hogy művészként igazán jól érezd magad a bőrödben?

Az igazgatás egy hivatali munka, és csak nagyon áttételesen nevezhetjük alkotói tevékenységnek.  Másrészt azért is jó időnként művészként is jelen lenni a saját színházadban, mert az igazgatói iroda nagyon könnyen elefántcsonttoronnyá válhat, és nem szeretnék elszakadni attól, ami ténylegesen történik a színházamban. Tehát időnként jó színészként a takarásban állni, vagy rendezőként a nézőtéren ülni és látni, hogy működik-e gépezet. Emellett a művészi ambícióim miatt is előfordulok ezeken a pontokon. Ugyanakkor fontosnak tartom, hogy azért, mert igazgató vagyok, ne rólam szóljon a színház, hanem teret adjak más művészeknek.

Nyilván az is jó érzés, amikor vendégszerepelni vagy rendezni hívnak más helyekre. Például a Rózsavölgyi Szalonba, ahol már „törzsvendég-művésznek” számítasz.  

A Rózsavölgyit egy kicsit a budapesti anyaszínházamnak tekintem, nagy ajándéka az életemnek az a hely. Sokat játszottam ott, több alkalommal rendeztem is, nagyon szeretem az ottani munkákat és az egész csapatot, az ott dolgozókat. Kedvelem a hangulatát, a családias légkört, azt a teljes kitárulkozási lehetőséget, amit csak az ilyen igazán intim térben való játék adhat – ez nekem mindig nagyon klappolt. A nagyszínpaddal sincs bajom (nevet), azt is szeretem, hiszen színészként a Pesti Magyar Színház (korábban Nemzeti Színház) nagyszínpadán nőttem fel.  

Viszont, ha jól tudom, kiskorodban egyáltalán nem voltál színházi gyerek. Annak ellenére sem, hogy édesapád, Őze Lajos, a 20. századi magyar színjátszás kiemelkedő alakja, hosszú ideig az akkori „Nemzeti” tagja volt.

Hála istennek, a szüleink tudatosan odafigyeltek arra, hogy a bátyámmal semmiképpen ne legyünk színházi gyerekek. Úgyhogy amikor időnként megnéztük aput a Nemzetiben és előadás után megvártuk őt az öltözőben, akkor nekünk az ott lógó jelmezek ugyanolyan csodának számítottak, mint bárki másnak. Az egész légkör, az ottani miliő ugyanúgy elvarázsolt bennünket, mint a kortásainkat. Nem a színházban töltöttük a gyerekkorunkat, és ezért a mai napig hálás vagyok édesanyánknak és apánknak.  

Végül is mikor szippantott be a színház világa?

Az általános iskolában, ahol egy abszolút önző, exhibicionista élmény kapcsán csodálkoztam rá arra, milyen érzés mások előtt a színpadon állni. A bátyám 8. osztályos volt, én pedig 6.-os: ők próbáltak egy Moliere-darabot, azzal búcsúzott az osztályuk az iskolától. Én pedig bejárkáltam a próbákra, mert állati jó csajok voltak a tesóm osztályában… Állandóan ott sertepertéltem körülöttük, mígnem bekerültem az előadásba: egy szolgát alakítottam, aki összesen 3 mondatot mondott, és a végén kaptam egy hatalmas pofont a bátyámtól, aki a főszerepet játszotta. Az elcsattant pofon megtette a hatását, a nézőtéren mindenki engem sajnált: sikerem volt, megtapsoltak, én pedig egyszer csak megéreztem ennek az egésznek az ízét és a varázsát. Később, 8. osztályban már én játszottam a főszerepet, mi is egy Moliere-darabbal búcsúztunk, és bár onnantól kezdve ez a dolog szépen haladt tovább, akkor még nem fogalmazódott meg bennem, hogy színházzal szeretnék foglalkozni. Sosem tervezgettem tudatosan az életemet, abban hiszek, hogy nincsenek véletlenek: nyitottnak kell lenni, tudni kell észrevenni a jeleket, és aztán élni kell a lehetőségekkel. Én is úgy voltam vele, jöjjön, aminek jönnie kell, én majd én haladok afelé, ami felé haladnom kell. A faipari szakközépiskolában már ösztönösen kerestem a színjátszókört, és mivel ott nem volt, alapítottam egyet. Szépen minden ment a maga útján. Érettségi után a Színház- és Filmművészeti Főiskolára jelentkeztem, ahová elsőre felettek.  

Tizennégy évesen veszítetted el az édesapádat, így ő ezt már nem érhette meg. Nem volt benned némi félsz azzal kapcsolatban, hogy milyen lesz az ő nyomdokaiba lépni?

Nyilván nem tudtam elvonatkoztatni ettől a kérdéstől, de próbáltam nem sokat rágódni ezen. A főiskolai felvételi előtt édesanyám megkérdezte, nem gondolnék-e a névváltoztatásra, de azt kategorikusan elutasítottam, mondtam, hogy szó sem lehet róla. A pályám során egyébként az előnyét és a hátrányát is tapasztaltam ennek a helyzetnek, illetve időközben arra is rájöttem, hogy az, ami eleinte előnynek tűnik – például, hogy máshogy kezelnek azért, mert Őze-gyerek vagyok –, ha jobban belegondolunk ennek a lélektanába, nem feltétlen előny. Az állandó összehasonlítgatás viszont egyértelműen hátrányt jelent, mert az is eredményezhet egyfajta görcsösséget, és túlzott megfelelési kényszert válthat ki. Ezek mind nehezítő körülmények, holott kívülről úgy tűnhet, hogy a művészgyerekeknek mennyivel könnyebb a helyzetük. Egyébként sosem foglalkoztam ezzel különösebben. Bár nagyon büszke vagyok apámra és mindig szívesen beszélek róla, az egészséges önzésem mindig is úgy működtetett engem, hogy az Áronságom mindig fontosabb volt számomra, mint az Őzeségem.  

Még mindig az apai örökségednél maradva: közel két évtizede vezeted elnökként a Démoszthenész – Beszédhibások és Segítőik Országos Érdekvédelmi Egyesületét. Annak idején érintettként vállaltad ezt a megbízatást.

Édesapámtól, aki gyerekkorában súlyosan dadogott, örököltem egyfajta úgynevezett elakadást, ami nem feltétlenül a klasszikus dadogás. Gyerekkoromban időről időre előjött ez a probléma, és a mai napig megvan, de megtanultam ezt használni és hatékonyan kezelni. A fáradtság, a túlpörgetettség, a túlzott idegeskedés felerősítheti a tüneteket, például egy megannyi stresszel járó próbaidőszakban, de megtanultam úgy bánni ezzel a problémával, hogy ideális esetben a próbafolyamat finisére minden a helyére kerül. A próbák vége felé a beszédzavarnak el kell tűnnie. Ha mégsem tűnik el, és/vagy egy előadás során esetlegesen mégis megjelenik, akkor ott valamit nem jól tettem helyre, tehát ott valamit nem próbáltam jól, mert előtört a saját énem, és nem az általam megformált karakter szólalt meg. Úgyhogy a dadogás kontrollként is kiválóan működik.

Nálad ez azért is érdekes dolog, mert amikor a színpadon állsz, a beszéd a munkaeszközöd.

Amikor egy új szerepre készülök, a munkatársaim mindig előbb elküldik a szövegkönyvet, mert nem vagyok jó blattoló. Ez azért is jó, mert a beszédhibám miatt sokkal többet dolgozom egy szöveggel, hogy azt folyékonyan tudjam mondani. Amikor felkértek az egyesületi elnökségre, leginkább azon gondolkodtam, milyen feladatot tudnék én ott hitelesen ellátni, hiszen nem vagyok szakember. Aztán rájöttem, hogy a saját példámon keresztül segíthetek a legtöbbet, azzal szeretném bizonyítani, hogy a beszédzavarral meg lehet tanulni együtt élni, mi több, teljes életet lehet élni vele, és le is lehet küzdeni. Amolyan „reklámtábla”, kirakatember vagyok az egyesületben. Nagyon sok szülő megkeresett egyébként azzal kapcsolatban, hogy miként segíthetnének a beszédhibás gyerekeiknek, én pedig elmondom nekik, hová érdemes fordulniuk. Ez egy érdekes velejárója az életemnek, de engem sosem zavart, és úgy gondolok rá, mint az egyéniségemnek a részére. A párom, Éva például imádja a dadogásomat, mi több, szexinek tartja (nevet).

A kedvesed szakmabeli, ami vélhetően előnyt jelent a párkapcsolatotok szempontjából.

“Hamarosan megint házas leszek, mert augusztusban lesz az esküvőnk, és ezt most te írhatod meg először…”

Valóban inkább előnnyel jár, főleg, ha két ember között működik ez a dolog. Nálunk remekül működik. Én egyébként elvált ember vagyok, 7 évig voltam házas, és amúgy hamarosan megint az leszek, mert augusztusban lesz az esküvőnk, és ezt most te írhatod meg először… Az első feleségem félig-meddig színházi ember volt, nálam ez úgy alakult, hogy sosem volt teljesen civil partnerem a párkapcsolataimban. Évával a szövetségünk abszolút működőképes, mert mi ketten nagyon értjük egymást, értjük ennek az egésznek, a művészi létnek a logisztikáját, az időbeosztását, a problémáit, a kihívásait. Miközben arra is vigyázunk, hogy ne mindent vigyünk haza a színházból. Én például igazgatóként tudatosan odafigyelek erre, mert szeretem leválasztani a szakmát a családi életemről. Amikor én megyek a kisebbik fiunkért, Nimródért az iskolába, amint megérzem a tornaterem vagy a menza jellegzetes szagát a suliban, abban a pillanatban már átkapcsolok, és attól kezdve már „csak” apaként vagyok jelen, és ezt nagyon bírom. Persze, néha nem egyszerű összeegyeztetni a munkáinkat Évával, tény, hogy a nagyszülők segítsége nélkül nehezen boldogulnánk. Édesanyám sajnos már nem él, két éve halt meg, de amíg mellettünk lakott, nagyon is jelen volt az unokái életében. Éva szülei rengeteget segítenek. És amit még szintén fontosnak tartok az egy szakmában dolgozó pároknál, az az, hogy a felek ne rivalizáljanak szakmailag. Nálunk mindkettőnknek megvan az önálló és az egyéni útja, ehhez művészemberekként ragaszkodunk is, és ez mindig természetes is volt mindkettőnk számára.  

Térjünk vissza az előbb említett esküvőhöz, ha már abban a kitüntetett helyzetben vagyok, hogy a csalad.hu portálnak mesélsz először erről az örömteli eseményről…

Évával 16 éve ismerjük egymást közelebbről, és 14 éve vagyunk együtt, úgyhogy most már úgy döntöttünk, megkoronázzuk a szövetségünket. Igazából tavaly nyárra terveztük az esküvőt, csak akkor a bátyám elvitte a showt: Gábor is elég későn találta meg az élete párját, és tavaly a kertünkben szerveztük meg az esküvőjüket. Tehát beelőzött a bratyó, de most, hogy ő már megnősült, idén augusztusban végre mi is összeházasodunk. A templomi ceremónia az angyalföldi evangélikus templomban lesz, ott a templomkertben tartunk egy kis fogadást is, és utána egy szűkebb társaság a családdal másfelé veszi az irányt. Ebben az egészben az lesz különösen jópofa, hogy Éva tanúja a nagyfiunk, Hunor lesz, aki a párom első házasságából született. Ő a nevelt fiam, aki 6 éves kora óta az életem része. Ez a helyzet különösen tetszik nekünk, az meg még inkább, hogy az esküvő után a fiúkkal együtt megyünk nászútra. Helyes volt a minap a kisebbik, amikor azt kérdezte tőlünk: „Anya, apa, hová is fogunk menni nászútra?”

Ha már a kikapcsolódásnál tartunk, a nem kevés elfoglaltságod mellett mennyi időd jut a lazításra?  

Úgy gondolom, hogy az embernek annyi szabadideje van, amennyit kiszakít vagy teremt magának, és amennyire igénye van. Nekem az elmúlt 2 évben nagyon megváltozott az életem: először is rájöttem, hogy árva vagyok, és ez a felismerés jókora arculcsapásként ért. Ráadásul tavalyelőtt betöltöttem az 50-et, és édesanyám halálát, meg a kerek évfordulót megélve, egy plusz felelősség szakadt rám: a családommal, saját magammal, a hivatásommal szemben.  Ennek a súlya alatt elkezdtem egy másik utat járni.

Ez konkrétan mit jelent?

Ami az életmódomat illeti: teljesen leszoktam a kávéról, a húsról, az alkoholról, és elkezdtem komolyan foglalkozni a buddhizmussal. Keresztény emberként nem lettem buddhista, de rendkívül fontosnak tartom a tanokat. Foglalkozom ajurvédával is, amit nagyon élvezek. Az elmúlt 2 évben elkezdtem rendbe tenni a testsúlyomat: a sport mindig is fontos része volt az életemnek, és most ezen az úton még többet segít. Minden reggel jógázom. Emellett szándékosan visszább vettem a munkából, kevesebbet vállalok. Ma már könnyebben mondok nemet munkára, ha úgy látom, hogy az a szeretteimmel együtt töltött idő, a töltekezés, a pihenés rovására menne. Évával eddig sem voltunk szakbarbárok, mert én mindig lényegesnek tartottam, hogy akinek a hivatásából adódóan saját maga a munkaeszköze, tehát aki az elméjével, a szívével, az idegrendszerével dolgozik, az ne szakadjon ki az életből, és ne szakadjon el tőle, mert akkor nem tud mit a színpadra vinni, és nincs miből dolgoznia. Nekem mindig voltak hobbijaim, olyan extrémek, különlegesek is, mint az ejtőernyőzés, az íjászkodás. Van egy négyszemélyes gyönyörű túrakenunk, és nyaranta amikor csak lehet, evezünk a Dunán. Nagyon szeretünk a barátainkkal találkozni, együtt lenni. Mostanra sok minden változott, átalakult az életemben, más dolgok lettek fontosabbak számomra. Az apró napi örömöket, a boldog pillanatokat próbálom megélni és tudatosítani magamban, hogy a jelenre kell összpontosítani. Örülni kell a mának, kész, nincs mese!

(Nyitókép fotó: Gordon Eszter)