csalad.hu - 2020 a tanítás éve, az otthon melege, és a család egysége
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!
2020 a tanítás éve, az otthon melege, és a család egysége
Bárdosi Ildikó, illusztráció: Jónás Csongor
2020. júl. 30. 5:00
Rambó mami – Bárdosi Ildi blogja
Július 4-én minden évben eggyel több az a bizonyos szám. Valamiért ettől a naptól minden évben sokat várok. Nem is tudom miért. Ez a nap is ugyanolyan, mint a többi, de valamiért mégis más.

Bár különösebben nem érdekel a korom, amíg a testem, lelkem kiszolgál, de most értem abba az életszakaszba, hogy egy csöppet bölcsebbnek érzem magam, mint az elmúlt években. Kezdek megnyugodni, és kevesebb energiát fektetek azokba a dolgokba, amelyek csak elvesznek belőlem. De 33 évesen is borzasztóan megbízom az emberekben, szerintem e nélkül nagyon nehéz harmóniában élni. Más kérdés, hogy így sokkal több pofont is kapok. Persze ezekből mindig tanulok, és ezért is érzem magam érettebbnek. Nem szeretnék úgy élni, és döntéseket hozni, hogy nem bízom meg senkiben, mert az megint csak engem rombol. Na, ebből próbálom kihozni a maximumot kisebb-nagyobb sikerrel. Hiszem, hogy vannak még őszinte emberek. Vagyis nagyon szeretném elhinni...

Ebben az évben bőven volt időm számot vetni és kiértékelni az emberi kapcsolataimat, a körülöttem lévő közeget. A végső konklúzió, hogy az irigység még mindig túl nagy úr az emberek lelkében. Irányítja őket, és ez által olyan dolgokat tesznek, ami csak rombolja az ő életük minőségét. Engem meg egy-két nap után hidegen hagy, és koncentrálok tovább a feladataimra. Úgy tartja a mondás, hogy a szomszéd fűje mindig zöldebb – nos, nekem nem! Pontosan tisztában vagyok vele, hogy minden, amit mások elérnek tisztességes munkával, abban rengeteg szorgalom, és lemondás van a cél érdekében.

Miért is érzelgek most ennyire?

Ez az év vízválasztó. Rengeteg olyan dolog történt, ami az elkövetkező éveinkre komoly hatással lesz. A karantén időszaka alatt mindenki a telefonjával ébredt és feküdt. Onnan szereztünk információt a fejleményekről, ott dolgoztunk (van, aki még most), ott töltöttük a napunk nagy részét – kissé elveszítve a valóságot. Áradt az emberekből a közlési kényszer, ami nem is lenne gond, ha ezek többsége nem negatív megnyilvánulás lenne. Ezekkel pedig úgy bántják meg egymást az emberek, hogy bele sem gondolnak, mit okoznak ezzel a másiknak. Egyáltalán nem jó út az, hogy úgy véleményezünk, hogy nem ismerjük a másikat. Az ismert emberek ennek különösen ki vannak téve. Erre azt mondják: az ismertséggel ezt is vállalni kell… Én meg azt mondom: én ezt csak részben vállalom. De majd egy másik írásban erről is beszélgetünk…

Új ház, új élet

Közvetlen a karantén után sikerült elköltöznünk az oly rég megálmodott házunkba, Budapest környékére. Ezt több ízben lehozta a média, mert büszkén adtunk róla hírt. Jött is a komment áradat... Nagyon sokan azt gondolják, nekünk ez egy nagyon egyszerű út volt. Pedig nem, és ez az írás nem azért született, mert bizonyítani szeretném az ellenkezőjét. Sokkal inkább azért, mert szeretném elmesélni, hogy ezzel egy régóta dédelgetett álmunk vált valóra, ami pár éve még csak illúzió volt.

Voltak nagyon nehéz éveink, sokat költöztünk, de már nagyon kerestük a fix pontot az életünkben. Sankó még Sanyi régi panel legénylakásába született, ahol megjegyzem: nagyon szerettem vele lakni. Mikor először beléptem, akkor valóban beléptem egy élsportoló életébe. Oklevelek, kupák tömkelege fogadott, én meg csak bámultam a sok-sok kincset, amiben már akkor is tudtam, hogy rengeteg munkája volt. Abban a lakásban lettünk család, ott lettem Majával várandós, ott tudtam meg, hogy nagycsalád leszünk. Írok és mosolygok, mert rengeteg szép emlékünk fűződik ahhoz az otthonunkhoz.

Onnan egy újbudai albérletbe költöztünk, ami az edzőtermünktől pár percre volt. Jónak tűnt, de nagyon hamar kinőttük, és nem tudtam kellő mennyiségű mozgást biztosítani az én atombomba vérmérsékletű gyerekeimnek. Budának ez a része nagyon sűrű, szmogos, és hangos a villamosok miatt. Ehhez képest az újpalotai lakás a nyugalom szigete volt. Nehezen szoktuk meg a mindennapi zakatolást, minden egyes biciklizésnél rettegtem a környéken. A játszóterek is iszonyatosan zsúfoltak Újbudának ezen részén.

Mindenkinek lett saját ágya!

Na de itt, ahova most költöztünk… Bár játszótér nincs a közvetlen közelünkben, cserébe van nyugalom, csend, friss levegő, és saját udvar. Nekem ez maga a mennyország. Nap, mint nap kiülök a teraszra, és nem hiszem el, hogy ez mind igaz. Fiatal, jó fej, kis gyerekes családok a szomszédok. Éjjel síri csend van, és a levegőt is harapni lehet, olyan friss. Reggelente alig bírok felkelni, annyira jókat alszom. Még az esti hangulatunk is teljesen más ilyen környezetben. Talán a cicánk volt az egyetlen, aki nehezen szokta meg az új környezetet.

A gyerekek szinte az első perctől kezdve otthon érzik magukat. Külön szobába kerültek, és bár egy lyukas garast sem adtam volna, hogy ennyi év után elalszanak külön ágyban, mégis megtörtént a csoda. Esténként mindenki a saját ágyikójában hajtja álomra a fejét.

Úgy érzem, otthonra leltünk, amit magunkra formálhatunk majd az évek során. Itt mindenki megtalálja a maga feladatát és nyugalmát. Már csak azt remélem, hamarosan a kertünk is elkészül, hogy élvezhessük a nyáresti sütögetéseket, és játszhassunk kint a gyerekekkel. Sok évnyi kitartás kellett ahhoz, hogy ezt a környezetet létrehozzuk, így nagyon hálás vagyok, amiért úgy alakult az életünk, hogy ezt megteremtethettük a gyerekeinknek.

(fotó: privát)