Lehet élmény a tanítás és a tanulás is!

Joós Andrea neve sokak számára ismerős, hiszen ő az a fiatal biológia tanárnő, aki arcát adta olyan tanítási technikákhoz, amelyek önállóságra, gondolkodásra, kreativitásra késztetik a diákokat. Andreának azonban nem célja, hogy minél több tanár az ő módszereivel dolgozzon, hiszen, mint mondja a lényeg az, hogy a tanár önazonos legyen, ezáltal a diákjai is azzá válhatnak.

– Nem célom az, hogy mások is átvegyék a módszereimet, inkább az, hogy olyan emberekkel dolgozzak együtt, akik szeretik, amit csinálnak – mondja Andrea. – Olyan tanárok legyenek a kollégáim, vagy olyan fiatalok lépjenek a tanári pályára, akik jól érzik magukat ebben a hivatásban. Ez a kiindulópont. Az általam alkalmazott tanítási módszerek között akad olyan is, amit én találtam ki, de többségük már meglévő technika, amiknek azáltal lett egy arcuk, hogy a nyilvánosság előtt kezdtem el beszélni róluk.

„A jövő tanárgenerációjára szeretnék hatni”

A tanárnő nem követi, és nincs is rálátása arra, hogy milyen hatással van a munkássága más pedagógusokra. Pozitív visszajelzés azonban mindig érkezik, ami azt bizonyítja, hogy érdemes volt vállalni a közszereplést.

– Az egyik rólam megjelent cikk kapcsán rámírt egy tanári pályára készülő fiatal egyetemi hallgató az egyik közösségi oldalon. Elmesélte, hogy amikor elkezdte olvasni a cikkemet, a felénél elsírta magát, mert az egyetemi élményei borzalmasak voltak, de az írást elolvasva, majd a videóimat megnézve rájött arra, hogy mégiscsak van értelme befejezni a tanulmányait, hogy tanár lehessen.

Nem a pedagógusokat szeretném átformálni, hanem a jövő tanárgenerációjára hatni.

A régi beidegződéseken nehéz változtatni, még ha szeretne is az ember. Még újdonsült pályakezdő tanárként – amikor az ember bátor és motivált – nekem is nehéz volt belevágni egy-egy új módszer alkalmazásába. Bevezetni egy osztályban a pontrendszert jegyek helyett olyan, mint fejest ugrani egy fekete lyukba. Nem tudom, hogyan fognak reagálni a diákok, a szülők. Épp ezért senkitől nem várom el, hogy változtasson azon, amit csinál.

Régi beidegződések

Aki azt gondolja, hogy Andrea a Holt költők társasága Mr. Keatingjéhez hasonló formabontással kezdte élete első biológia óráját, az hatalmasat téved. Jókora önismeret és önkritika kellett ahhoz, hogy kialakuljon a mostani tanítási stílusa.

– Én is a régi bevett minták alapján kezdtem el tanítani. Egyszer az egyik közösségi oldal csoportjába beírtam, milyen izgi, amikor én már tudom, hogy a diákok röpdolgozatot fognak írni, de ők még csak nem is sejtik. Erre a bátyám felesége viccesen megjegyezte: „Látom, Andikám, mindent visszaadsz a közoktatásnak, amit te is elszenvedtél.” Rosszul esett, de épp ebből tudtam, hogy van benne igazság. Egy-két hónapig azon gondolkoztam, hogy tényleg azt élvezem, amit az én tanáraim is csináltak, hogy lapozgatom óra elején a naplót, és stresszelem a diákjaimat, hogy ma ki lesz a felelő? Aki a tanári pályát választja, az általában szereplés-, vagy hatalommotivált. Rám mindkettő jellemző, viszont ezeket a tulajdonságokat öncélúan használtam, míg valaki rá nem világított, mennyire nem helyes ez.

Videófelelet és pontrendszer

– Elkezdtem kutatni, milyen módszerek léteznek. Lassanként változtattam az órák menetén. Először a páros felelést alkalmaztam, ahol diákoknak egymással kell interjút készíteniük, amire kapnak felkészülési időt is. Aztán a csoportos dolgozat vagy a saját maguk által összeállított dolgozat következett, majd a projektmunka, amikor fél év alatt kell elkészíteniük egy nagyobb lélegzetvételű munkát, ami a kiskert létrehozásától a kisfilmig bármi lehet. Bevezettem a pontrendszert, ami azt jelenti, hogy nem jegyeket kapnak, hanem általuk választott feladatokkal pontokat gyűjtenek, amiket a hónap végén jegyre váltanak. A feladat lehet klasszikus témazáró dolgozat, kiselőadás, esetleg beadandó kisdolgozat is. Végül jött a videófelelet, ami felszabadítja az órából az időt, hiszen a diákok otthon készítik el a videót. Kivezetjük a stresszfaktort is, nem kell természetellenes szituációban feszengeni. Nem mindenkinek tesznek jót ezek a módszerek. Például azok a diákok, akik már kidolgozták a saját tanulási technikájukat, és szeretik gyorsan bemagolni a tananyagot, szenvednek attól, hogy plusz energiát fektessenek a tanulásba.

Valós kapcsolat a diákokkal

– Lépésről lépésre változtattam meg a régi módszereimet. A kiindulópont az volt, én hogyan szeretném, hogy engem tanítsanak. Az óráim korábban is izgalmasak voltak, mert nagyon szerettem a multimédiás tartalmakat, de ugyanazt a félelmet vagy stresszt láttam a diákokon, mint amikor én ültem az iskolapadban. Amikor elkezdtem változtatni, az első reakció a tanulók részéről a döbbenet volt. Aztán fokozatosan rájöttek, hogy ezek a módszerek nem ellenük vannak, és akár bele is szólhatnak, akkor egyre inkább partnerivé vált a viszonyunk.

A gyerek alapvető tulajdonsága a kíváncsiság. Igyekszem megőrizni ezt azzal, hogy felfedezhet, hogy élményeket kaphat!

Ugyanakkor a felgyorsult világunkban nagyon fontos, hogy a gyermek megtanuljon lenyugodni, kicsit megállni, figyelni is. Bevezettem például a dumaidőt, ami annyit tesz, hogy az óra egy meghatározott szakaszában szusszanunk, pihenünk kicsit. Egy idő után a diákok már maguktól is jelezték, hogy jólesne nekik egy kis „dumaidő”. Együttműködő partnerek lettünk ellenfelek helyett. Mindig megkérdőjelezem a saját munkámat: igazából mit is, és miért csinálok? Talán ez lehet a legjobb kiindulópont, hogy valós kapcsolatom legyen a diákokkal. A Carl Rogers-féle megközelítést igazán magaménak érzem: a tanár akkor tud a legtöbbet adni a diákjának, ha önazonos. Így a diák is mer önazonos lenni. Ez lenne az oktatás célja is, hogy a saját útjukra segítsük a diákokat.

(fotó: Bellai László, Shutterstock)