Sok ajándékát köszönhetem az életnek. Nélkülük ki tudja, merre tartanék. A Polcz Alaine-nel együtt töltött órák ilyen ajándékok. Egyszer a halálra készülődésről beszélgettünk. Az élet utolsó szakaszáról. Van-e a búcsúzásnak fájdalma? Lehet-e szembenézni a gyöngüléssel? Életmérleg és megbocsátás… Valamikor erről beszélni sem lehetett, nemhogy írni róla.

Amikor utoljára találkoztunk, asztalnál ültünk, az abroszon pucolt dió, olajosan fénylő erdélyi pálinka. Surrogott a magnó, sokat nevettünk, és beszélgetés közben jókat hallgattunk.  

– Én kíváncsi ember vagyok, próbálom megérteni a világot minden keserűségével és szomorúságával és minden szépségével. Tudod, ha közeledik a vég. Én ezt tudom a betegségem miatt, sok időt nem ígértek már nekem, én magam is tudom, hogy záros az időm. Persze nehéz ezt tudomásul venni, mert sok mindent meg akarsz csinálni, picit hát hajtasz. De éppen ezt nem szabad. Mert most befelé kell figyelni. Teszem is. Emlékszel, milyen gyönyörű volt az elmúlt ősz. Emlékszel…?  

– Hosszú volt, színes, napsütötte…

– Igen. És most, hogy búcsúzom, fokozottan tudtam élvezni. Mert ha búcsúzol valamitől, ha el kell hagyni valamit – az életben így van –, akkor az a búcsú a legszebb. A növényektől, a fáktól, az állatoktól, külön ajándék volt, hogy megkapom még ezt. Mert lehet, az utolsó őszöm volt, nem biztos, de valószínű. Csodálatos ajándék volt nekem… Minden virágot másképp látsz. Sokkal odaadóbban, mélyen, nagy-nagy örömöt hozva. Most meg már énekelnek a madarak.

– Alaine, és nincs fájdalom? Hogy ez az utolsó? Az utolsók egyike… Nem fáj?  

– A búcsúzásra gondolsz?

– Igen.  

– Nincs. Talán azért nincs, mert sok időt dolgoztam haldoklókkal. És az öregedéssel a fölkészülés is megvolt. Van egy romantikus, szordínós, olykor sóhajtós búcsúzás, de többnyire inkább örömteli. Ám a fájdalom és a gyöngeség az nagy küzdelem. Az nehéz. De a gyöngeség is fölkészít a halálra, a fájdalom főképp. Az, hogy nehezen jársz, ez is gyöngeség, de ennek van persze kiváltó oka, a csípőízületi kopás, a rossz térdízületek, itt fáj, ott fáj. Eljön az idő, amikor küzdelmet jelent a járás, és a gyöngeség leküzdése. De hát az öregedéssel vele jár a gyöngülés. El kell fogadni… Kérdeztem egyszer nagynénémet, Róza nénit, mi történt Mariska nénivel. A szomszédasszonyával.  

– Hát leszáradt a lábáról! – mondta.  

Nem gyönyörű? Leszáradt a lábáról… mint ahogy a virág elszárad. Szépen, csöndesen, leszáradt a lábáról… Végelgyengülés, írták be régebben. Mostanában nincs ez a diagnózisban. Nem azért, mert szakkifejezés nincs, hanem mert addig kezelik, hogy nem lehet végelgyengülésben meghalni.  

Azt tudod-e, hogy a haldokló mellett ott lehet lenni? Rendeletbe van foglalva. Jogod van ott lenni mellette a kórházban bármeddig.  

– Egy lány mesélt az édesanyja haláláról. A betegsége alatt egyfolytában panaszkodott. Később tudtak csak igazán beszélgetni.  

– Ez a legfontosabb. Így könnyebben tud egy ember elmenni. Az borzasztó, amikor beszélne a haldokló, panaszkodna, és mi gyorsan eltereljük. Mert nekünk nehéz beszélni. Sokkal nehezebb elmenni, ha tele vagy el nem mondott problémákkal. Én is, amikor anyám elkezdte mondani a keserűségét, gyorsan eltereltem a figyelmét. Hagytam volna, hogy mondja el! Hát az egész életben annyi a keserűség, ki kell mondani, és akkor megkönnyebbedik az ember. Meg kell szabadulnia az embernek a keserűségeitől… Ez az életmérleg. A megbocsátás, a megbocsátani tudás feltétele. Előzőleg ki kell panaszkodni, akkor majd jön a megbocsátás. Nem az a fontos, hogy bocsánatot kérjek. Én tudjak megbocsátani. Persze az se kutya, hogy akit megsértettem, az tudjon nekem bocsánatot adni. Akit én sértettem meg. Tehát el kell mondani, akkor úgy könnyebb. Hát ezért nem olyan egyszerű a halálig vezető út. Nem csak a fájdalomra gondolok. Az egy mellékes összetevő.

– Szoktam idézni egy keleti történet – mesélte Alaine. – Meghal valakinek az ura és az asszony követi, követi a halált. Amikor az fordul vissza, az asszony kéri, adjad vissza az uramat. Mondja a halál, nem adhatom vissza. Csak megy utána, követi. És akkor a harmadik napon azt mondja a halál: mert nem féltél tőlem, a szemembe néztél, és szépnek találtál, visszaadom a férjed lelkét. Tehát ha te meg tudsz békülni a halállal, békét nyersz. Belső békét. Szimbolikus üzenet ez. Mert nem féltél tőlem, szembenéztél velem, szépnek találtad az arcomat. A halál ábrázolása általában félelmetes. Pedig a halálnak angyala van… ott áll az írás erről a Bibliában.  

– Készült egy hangoskönyv, a halálra készülődésről beszéltem benne… közte sok praktikus dologról. Például a kis Kata húgom azt mondta, hagyd rám Alaine, a késeidet. Kérdem, miért. Azt mondja, mert Magyarországon a legrosszabbul vágó késeid neked vannak. Na, gondoltam, meglepem.  Elvittem valakihez, hogy élesítse meg. Beszélgetünk a késes feleségével, azt mondja, te, mennyi praktikus dolgot mondtál! Hát eszembe jutott, ha meghalok, bejön a három menyem, azt se tudják, hogy melyik szekrényből mit vegyenek ki, mibe öltöztessenek. Nosza, elővettem egy dobozt és odakészítettem mindent. Aztán kacagtunk, mert mondom, hogy én magamnak odatettem rövid harisnyát, mert nehéz egy harisnyanadrágot föladni és hát túlzás is. Erre azt mondja az asszony, te, ez is milyen ötletes! Vettem is egy térdig érő fehér harisnyát, beletettem a dobozba! Hát ezen kacagtunk. Látod, így van ez. És jól van így…  

Mielőtt elköszöntem, odasúgta, kortyolj még egyet, ilyen pálinkát ritkán kapok… Hát kortyoltam. S megöleltük egymást. Ez volt az utolsó találkozásunk.

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

blogschäffer erzsébetés akkor elmesélemünnepgyászhalál