A vonat kényelmes üléséből egyszer csak kibucskázik egy kisfiú hason érkezve a két üléssor közti folyosóra. Hangosan nevet, úgy marad elterülve a padlón, a karcsú fiatal nő bíztatja álljon föl, a gyerek csak nevet, akkor kinyúl érte, s mivel talpra állítani nem engedi magát, a karjába húzza. Összepuszilgatja. Az anya szép, olaszos arc, hangsúlyos száj, hosszú haj összefogva, ami furcsa, nem látszik érzelem rajta. Nem nevet, nem húzza föl a szemöldökét, nem látni rajta se rosszallást, se bíztatást. Leülnek. A kisfiú kívül ül, az anya bent az ablak mellett. 

Innentől eltakarja őket az ülés támlája, beszélgetést, időnként hangos kiáltásokat hallani, aztán a kisfiú felfedező útra indul a vonaton. Kedves pofika, göndör haj, élénk szemek, okos mondatok. Két és fél-háromévesnek gondolom, egyfolytában beszél, mozog, gesztikulál. Édesanyja két-három lépés távolságból követi, nem szól semmit, de jelen van. A gyerek a peron végében megtalál két lépcsőt, nevetve ráül és ott marad. Igen ám, de mögötte áll két utas, egy kényszerűen mosolygó lány és egy morc férfi, lépnének a lépcsőre, leszállnának. Az anyuka rászól a gyerekre, gyere, leszállnak, nem férnek el tőled! A kisfiú igazi rosszcsont, nevet, ül, nem tágít. Ekkor bemondják az állomást, az édesanya megfogja a gyerek kezét, húzná föl, az játéknak veszi, nem hagyja magát. A huzakodásnak úgy lesz vége, hogy az édesanyja lehajol érte és az ölébe veszi. Megint összepuszilgatja és lassan visszamennek a helyükre. 

A következő megállónál leszállnak. A kisfiú még maradna, de aztán kézen fogva húzatja magát, de megy az anyukájával. Ő az ajtón túl, a peronon fölveszi, még hallom, ahogy kérdi a kisfiát: Na, jó volt a vonatozás? 

Pár hellyel hátrébb egy másik kisfiú is volt a vonaton. Majdnem hasonló korú. Azért volt szembetűnő, mert ő is egyfolytában beszélt, kérdezett és ő is fircogott, mozgolódott a helyén, de aztán valami mindig lekötötte. Az ablaknál ült, az anyukája mellette, kívül. A tájat nézték és mindent megbeszéltek. Amit láttak közel és távol. Az erdőt, a sziklákat, egy kutyát szájkosárral, a kalauz pittyegő masináját, amivel a jegyeket ellenőrizte, egy öreg bácsit, neki integettek is. Aztán ők is leszálltak.

A két kisfiúra emlékezve, sokáig foglalkoztatott, amit láttam. Mennyire alakít egy gyereket a nevelés, a mit szabad, mit nem szabad keretei. Ha vannak. A kis rosszcsontnak mindent lehetett, az ablaknál ülőnél láthatóan voltak korlátok. Mindkét édesanya gondos volt és szerette a gyerekét, ez nem kétséges. Mégis két világ feszült egymásnak – láthatatlanul. 

Otthon megnéztem, mit mond minderről a tudomány.

„A laissez faire ráhagyó nevelői stílus. A vezetés hiánya jellemzi. Kiszámíthatatlan, kaotikus rendszert eredményez. Sokszor a gyerek veszi át a vezető szerepet.

A szülők célja, akik ezt a nevelési stílust választják, az, hogy a gyerek önállóan fedezhesse fel a világot, ne szabjanak gátat a megismerésének. Ez önmagában egy fontos irányelv, ugyanakkor a keretek léte nélkülözhetetlen. Azok nem szigorúságot és elnyomást jelentenek, hanem elsősorban kiszámíthatóságot és érzelmi biztonságot nyújtanak a gyereknek.”

Ez a pár kiragadott sor mindössze a jéghegy csúcsa. A két kisfiú és édesanyjuk ott a vonaton ütköztettek bennem valamit, még saját nevelési emlékeimet is felidézve. És persze az is eszembe jutott, hogy ezek a gyerekek egyszer közösségbe kerülnek. Óvodások, iskolások lesznek. És ott már nehéz lesz leszállni a vonatról…

blog