Napok óta nem ettem meleg ételt. Nem vártam se vendéget, se unokát, a nagycsaládból sem jelentkezett senki, s ilyenkor elfog a lustaság, eldöntöm: magamra nem főzök. Ez történt most is. Reggel, délben, este bekaptam valami hideget, sikerült ugyan elcsapni az éhségemet, de ma már elvonási tüneteket észleltem magamon, ha levesre vagy bármiféle főtt ételre gondoltam. 

Késő délután már mindent megadtam volna valami normális ételért. De miért nem főzöl valamit? kérdeztem magamtól. Hol van az előírva, hogy csak délelőtt lehet főzni! Körülnéztem, miből lehetne valami gyors ételt kreálni. Krumpli, hagyma, kolbász, két csomag lejárt virsli (még jó) – ó, hát persze! Paprikáskrumpli! A kedvencem. Uborkasalátával. Most ugyan nincs uborka, de van itthon savanyú káposzta – nagyot nyelek, megy hozzá. Egyszer még versenyt is nyertem. Paprikáskrumplifőző versenyt. Akkor hajrá!

Délután hat óra volt. Bekapcsoltam a Bartók rádiót, Mozart szonáta szólt. Nem passzol hozzá a paprikáskrumpli, gondoltam, de elmerülni benne jó volt. Szép komótosan összekészítettem mindent, apróra vágtam a maradék füstölt szalonnát, felkockáztam két jókora hagymát, mérlegeltem melyik lábasba tegyem. Négy óriási krumplit vettem elő, a piros lábas épp tele lesz velük. Fölrémlett ugyan, hogy sosem szoktam csurig tenni a főzni valókat – mindig nagyobb edénybe főzz, mondtam nemrég a lányomnak – lehet, hogy nagyobb lábas kéne. De már belekotortam szalonnát, hagymát. Akkor már gyanús volt, hogy kicsi lesz a lábas. Hagytam. 

Ez volt az első figyelmeztetés. 

Míg a hagyma a szalonnával összeért megpucoltam és fölkockáztam a krumplit, egészen apróra, hogy hamar megpuhuljon és akkor villával szépen el tudom majd nyomogatni... hmm… nagyokat nyeltem. A deszkáról több menetben rásöpörtem a hagymára a krumplit, hát bizony csurig tele lett. Kezdtem óvatosan összekeverni az egészet… s ekkor valahogy beleakadt a fakanál vége a ruhám ujjába, szaltózott egyet, s ami rajta volt, szaftos szalonna, hagyma, krumpli a konyhakövön landolt. 

Ez volt a második jel. 

Föltöröltem mindent. A rádióban ekkor Cziffra György zongorázott egy Liszt átiratot végigszaladt bennem, amit erről a zseniális muzsikusról tudok. Amikor bemondták, fölírtam a darab címét, hogy majd megkeresem és ekkor a bal kezemből – a jobb kezemben toll volt – elejtettem a fakanalat. 

Ez volt a harmadik jel. 

Nem lehet két lovon ülni egyszerre, le kellene kapcsolni a rádiót, gondoltam ekkor, de nem tettem. Hátra volt még a só, bors, pirospaprika, kömény, rávágtam a csípős kolbászból és karikára szeltem a virslit. Most már óvatosan kevergettem a teli lábast, mennyei illatok felhőztek, az egész kezdett összeérni. Utoljára ráöntöttem a vizet. Nem sokat, éppen, hogy ellepje. Nem is fért volna több. Kicsit fölcsavartam a gázt, hogy forrjon, gondoltam mindjárt leveszem. Előtte beszaladok a gépemhez, hallottam, hogy jöttek levelek. Volt bennem egy halvány tiltakozás, hogy nem kéne, maradjak csak a konyhában.

Ez volt az utolsó figyelmeztetés. 

Nem hallgattam rá. A rádióban egy Paganini darab végét még megvártam, aztán sorsára hagytam az ígéretes és várva várt paprikáskrumplit, bementem a kis dolgozómba – mindjárt visszajövök. Bent megnéztem a leveleket, az egyikben küldött az írója egy filmet. Vesztemre. Vadludak utazásáról szól, elképesztő, gyönyörű, feltétlenül nézzem meg. Csak rákattintok, mondtam magamnak… és innentől elveszett a világ.

Nem részletezem… Nem tudom mikor kaptam észbe. Kirohantam a konyhába. Mini apokalipszis. A sűrű füstbe burkolózott, odaégett lábast, konyhát és nappalit betöltötte a nagyzenekari mű, Beethoven zenéje. 

Késő éjszakáig nyitva volt a lakás minden ablaka. S amikor nagykabátban dideregve éhesen bekaptam néhány szem félig égett krumplit, eszembe jutottak a jelek. És nyomban a régi anekdota. Lehet, hogy ismerik. 

Árvíz van. János bácsi fölhúzódik az ereszig. Jön egy csónak, jöjjön János bácsi, emelkedik a víz. A Jóisten megígérte, vigyáz rám, nem megyek. Már a tetőn kuporog, amikor megint jön egy csónak, de az öreg csak hajtogatja, vigyáz rám a Jóisten. Amikor már a kéménybe fogódzkodik, s a víz a lábát nyaldossa, megint arra jön egy csónak. Szálljon be János bácsi, itt fog meghalni! De az öreg csak nem megy. El is viszi a víz. Odafönt Szent Péternek panaszkodik, hát azt ígérte az Úr, hogy vigyáz rám. Péter kérdi a nevét. Szabó János, mondja. Szent Péter nézi a listáját, Szabó János, Szabó János… Ránéz az öregre: Hát Szabó János, küldtünk három csónakot!

Kicsi és nagy dolgainkban bizony sokszor így vagyunk a jelekkel. Hol egy életbevágó döntésnél, hol egy paprikáskrumplinál – de nem figyelünk rájuk. Pedig érkeznek…