Negyvenöt mozgalmas, hol hangos, hol halk év után, öt év. Öt teljes év ágyban fekve, szótlan, néma mozdulatlanságban.

Megérintem a medencecsonton feszülő finom bőrt. Sima, selymes, vékony. Olyan jó oda beletemetkezni. Olyan jó belesimulni a kisfiús férfi ölbe. Olyan jó ott megpihenni és megfeledkezni a tegnapról, a holnapról. Olyan jó nem gondolni a következő percre sem. Csak most, csak itt. Csak veled, mint régen.  

Mozdulatlan. Betakarom. A könnyű pléd követi a corpus vonalait. Corpus. Mért mondok corpust? Talán mert ha állt, ha ment, ha feküdt, ha a tőkék közé hajolt, ha kisgyereket emelt, mindig arra a jézusi testre kellett gondolnom.

Ha ébredéskor ránézek az arcodra, ezer pillanat néz vissza rám. Ilyenkor még úszik a szemed, egyik sarokból lassan úszik a másik sarokig. Aztán vissza. Ezek az öntudatlanság állapotai. Fekszel. És az arcom súlytalanul fekszik az arcodon. Puha bőrödről eltűntek a ráncok, amióta nem mozdulsz, nem húzódik ráncba az arcod. Rád simulok, becsukom a szemem és megszűnik a reggel. Elfelejtem a teavizet, a pirítóst, a megfőzendő ebédet, elfelejtek mindent. Ott fekszik arcom az arcodon, a kezem fogja a kezedet, nem azt, amit fogva tart az inak szorítása, az mindig ott van a szíved fölött görcsösen kemény megrekedt mozdulatlanságban, mintha odaragasztottad volna összezárt ujjaidat a szíved fölé.  

Te segítettél jónak lenni. Amikor arra kértelek, hogy majd, ha ott leszel, abban az odaáti világban, te biztosan az angyalok között, akkor szólj le értem. Valahogy cibálj oda magadhoz, húzz fel a tiszták közé, ne hagyj magamra odalent. És akkor azt mondtad:

    –  Jaj, te, ott nem így mérnek! Nem látod, nem érted, hogy nem a fekete és a fehér, hogy nem a rossz és a jó. Hanem az irgalom.  

Nem beszéltél tovább, hanem megöleltél, úgy, mint az apja a tékozló fiút. És olyan biztonság volt az ölelésedben, hogy forró lettem és jéghideg egyszerre. És szeretni akartalak. Így segítettél jónak lenni.  

A szőlőben akkor a bodza virágzott. Illata betakarta, ingerlően fűszeres ízeivel mámorította a meleg estéket. Alkonyodott. Akkor fejezted be a permetezést. Néztem, ahogy ballagsz lefelé a ház felé vezető füves úton. Valaha régen azon az úton kis hegyi ló húzta kocsi járt. Most már csak mi. Leérsz a présház elé, lerakod a háti tartályt, mellé a holmikat, ledobod magadról a kiskabátot és indulsz a forráshoz. Utánad kiáltottam.  

Megmosdatnálak…  

És akkor az én emberem nem szólt semmit. Nem tiltakozott. Talán mosolygott. De az is lehet, hogy csak képzelem, hogy mosolygott. Hallgattunk.  

Szótlanul levetkőztél. A víz már zubogott a mosófazékban. Kellemes melegre hűtöttem. Beleálltál a nagylavórba. Föl kellett állnom a sámlira, hogy fölérjelek. Az öreg kancsóból öntöttem rád a vizet. Lassan. Talán becsuktad a szemed. Talán nem. Csak a víz hangja hallatszott, ahogy a lavórba ért. Jó sok kifröccsent a padlóra. Nem beszéltünk. Amikor elfogyott a kancsóból a víz, hoztam újat. Fölléptem a sámlira, öntöttem, csorgattam a fejedre, a válladra, a keskeny csípődre.  

Aztán szappanos szivaccsal ledörgöltelek. Álltál leejtett vállal, kicsit görnyedten. Nem szóltál semmit. És nem is mozdultál. Nem törölted meg az arcodat, nem mostad meg a hónod alját. Álltál.  

Mintha egy film kockái peregnének.  

Újra öntöttem a testedre a meleg vizet. A szappanhab lecsorgott a válladról, a hátadra. Corpus. Új vizet hoztam, s föntről folyt, csak folyt rád a meleg, tiszta forrás.  

Fürdőlepedőt borítottam a válladra, megszárogattalak. Leültél a hokedlire, eléd térdepeltem, megmostam a lábadat. Az ölembe vettem, megtörültem. Megcsókoltam a lábfejedet. Minden lassan történt. Olyan lassan, mintha semmi nem is történne. Mint ahogy nem is történt semmi.  

Felöltöztél. Ültem a hokedlin és néztelek. Talán sírtam egy kicsit. De lehet, hogy ezt is csak most képzelem.  

Friss és illatos volt a medencecsonton feszülő finom bőr. Beletemettem az arcomat. Összevizeztem a könnyeimmel.  

Már sötét volt, amikor kiöntöttem a lavórt. Szeretem hallani a kiloccsantott víz elterülő zaját. Odabent feltöröltem a padlót. Kiakasztottam száradni a törülközőt. A bodzaillat dőlt be ajtón, ablakon.  

Ugye emlékszel?

 

Schäffer Erzsébet 3 éve így beszélt a férjéről és a házasságról.

 

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?