„Isten előtt a legnagyobb vizsga, hogy milyen értékrenddel bír a gyermekünk”

Mindketten Kárpátaljáról származnak, hasonló szokások és tradíciók világából. Fontosak az egyező gyökerek egy stabil, több évtizede tartó házasságban?

Zsolt: Igen, egyfajta közegből származunk, és ez nagyon meghatározó lehet. Azt a világot kell megőriznünk, ahonnan jöttünk, mert az is egyfajta példa. Nem szabad elfelejtenie az embernek, honnan jött, mert gyökerek nélkül elvész. Többek között ezért nagyon fontos, hogy a gyermekeink olyan úton járjanak, amelyet mi is megfelelőnek tartunk, mert akkor tovább tudják vinni a családi értékrendet.

Nelli: Ha pedig letérnek erről az útról, lényeges, hogy vissza tudjanak találni rá. Ezt már nagyon korán bele kell nevelni egy gyermekbe, mert egy szülő csak ekkor lehet nyugodt. A fiatalok nagyon sokáig nem látják tisztán az életútjukat. Én például 40 éves elmúltam, amikor először tettem fel kérdéseket magamnak az elkövetett hibáimmal kapcsolatban. A fiam nagyon sokszor felvetette már, miért nem tanítunk Zsolttal. Én pedig mindig azt válaszoltam neki, hogy amíg őt nem látom olyan stabil úton, hogy biztosan el tudjam engedni a kezét, addig nem merem felvállalni mások sorsát. Mert ha egyszer tanítani fogok fiatal színészeket, őket nemcsak a szakmára fogom okítani, hanem igyekszem majd életutat is adni nekik. Mindkettőnknek nagyon fontos, hogy a gyermekeink azt lássák, egy családként funkcionálunk a mindennapokban, ahol van apa-szerep, anya-szerep. Én mindig azt mondom, Isten előtt a legnagyobb vizsga, hogy milyen értékrenddel bír a gyermekünk.

Sikeresen át tudják adni a mai rohanó világban a szülői szerepeket?

Nelli: A színház miatt elég speciális nálunk az élet, de igen. Ha a gyermekeink csak azt viszik tovább, amit a mi munkaszeretetünkből látnak, az már boldoggá tenne, mert akkor nagy valószínűséggel olyan szakmát választanának, amit szeretnek. Mert a példakép nem mindig a szülő. Nekem voltak olyan tanáraim, mesterem, akik a mai napig meghatározóak számomra. Nagyon fontosnak tartom a gyermek-felnőtt kapcsolatot, ami nem merül ki a gyermek-szülő kapcsolatban. Jó, ha az élet más területeiről is szereznek maguknak példaképeket.

Hogyan néznek ki Önöknél ezek a szerepek a mindennapokban?

Zsolt: Én nem vagyok tudatos apa. Teszem a dolgom, és amit a fiam észrevesz, azt meg tudja tanulni. Persze ha kérdez, válaszolok, de én olyan családból származom, ahol apám reggel elment dolgozni, majd este hazajött. Nálunk egyértelműen Nelli az összetartó erő, mert ez mindkettőnk szerint egy anya privilégiuma. Apu soha nem vitt bennünket iskolába, és mesélni is másképp mesélt, mint anyu. Nem olvasott könyveket a gyermeknevelésről, hanem igyekezett az életre nevelni bennünket, ezért életszerű meséi voltak. Én megpróbáltam anno könyveket venni, és abból felkészülni arra, hogy vezetője legyek a családomnak, de végül győzött a tapasztalat. Amit otthonról hoztam, azt tudtam és tudom továbbadni a mai napig.

Nelli: Zsolt nem verbálisan adja át a dolgokat. A gyermekek egy apa- és egy anyamintát látnak, rájuk ragad a férfi és a női feladatok elvégzése. Miként én is azt adom tovább, amit a gyermekkoromból hoztam. Velünk megszerettették a szüleink a munkát, és megtanítottak arra, mit kell tennie egy családban egy nőnek, és mit egy férfinek. Ma sajnos legtöbbször hagyjuk, hogy a gyermekek csak az iskolai feladatokat végezzék el, miközben elfelejtik megtanulni a szerepköröket. Én igyekszem figyelni arra, hogy Helgának és Bertalannak, de főleg a lányomnak átadjam, mitől nő egy nő egy kapcsolatban és egy családban.

Mit gondol, a mai világban szükség van még ezekre az értékekre?

Nelli: Arra, hogy átadjuk őket, mindenképp szükség van, mert ez alkotja a gerincét a későbbiekben egy embernek. Az, hogy mit használ fel majd a tanultakból, az akkor fog kiderülni, amikor ők maguk is családot alapítanak. De azon kívül, hogy látják a teljes család képét, át kell nekik adnunk mindazt, amit a különböző szerepekről tudni kell.

Ez lehet a titka egy 24 éves, töretlen házasságnak?

Nelli: Szerencsések vagyunk, hogy Kárpátaljáról, kis falvakból származunk, ahol a család a mai napig a legnagyobb érték. Persze, a mi szüleink is veszekedtek, de mindig tudtuk, hogy ezek múló problémák. Mi azt hoztuk otthonról, hogy együtt kell átmennünk a problémákon. Valakit megkapni a legkönnyebb. De megtartani azt az embert, a vele való kapcsolatot, az az igazi nagy kihívás. Éljük a mindennapokat, és amikor jönnek az igazi problémák, akkor kell tudni igazán szeretni a másikat. Nagyon fontos a két ember közötti bizalom.

Zsolt: Mi másfajta iskolában nevelkedtünk. Nagyon korán elkerültünk otthonról és egymásra voltunk utalva. Ezért a mi körünkben már korán kialakultak a párok és vagy hosszú ideig együtt maradtak, vagy még ma is együtt vannak. A mi gyermekkorunkban nem volt ilyen nagyarányú a válások száma.

Zsolt, akkor az elmondható, hogy az elmúlt több tíz évben a stabilitást megtartani nem is volt olyan nehéz?

Zsolt: Dehogynem. Az akadályok mindig egy pillanatra meggyengítenek mindent. Nagyon sok kompromisszum kell az életben. Nemcsak a munkahelyen, hanem a házasságban és a gyermeknevelésben is.

Nelli: Sokszor a nap végére elbukik az ember, de reggelre mindig talpra áll és újból kezdi.

A stabil család segítő erő a mindennapok újrakezdésében?

Nelli: Mindenképp. Mi nagyon erős jellemek vagyunk külön-külön is és együtt is. Ez nagyon fontos a családi összképnél, hiszen teljesen normális az, hogy az emberek bizonyos dolgokban nem értenek egyet. De tudni kell minden pillanatban a közös cél irányába haladni.

Zsolt: Mi a családban négyen vagyunk. Nem az a fontos, hogy apa vagy anya az erősebb, hanem az, hogy ennek a négyes egységnek együtt kell egységet alkotnia.

Nagy család veszi körül Önöket?

Nelli: Igen. Minden ünnepet Kárpátalján töltünk, van, hogy húszan ülünk az asztalnál. Ezek a pillanatok nagyon fontosak a gyerekeknek is. Kiskoruktól benne élnek azokban a hagyományokban, amelyekben mi is nevelkedtünk. Például az sosem kérdés, hogy karácsonykor a fiammal együtt megyünk kántálni a férfiakkal. Zsolt is és én is ilyenkor tudunk igazán újratöltődni. De nem tudom biztosra, mi adaptálható ezekből a régi hagyományokból a mai világba. Én annak örülök egyelőre, hogy ezeket meg tudjuk adni a gyermekeinknek, ha valamit ebből elraktároznak, akkor már megérte.

A beszélgetés folyamán többször érződött, hogy szülőnek lenni egy örök feladat a maga buktatóival együtt. A hibákat is tovább kell tudni adni?

Nelli: Igen. Sőt, valószínű, hogy továbbadjuk őket még úgy is, hogy egy szülő akarattal soha nem akar rosszat a gyermekének. Egyszerűen csak bizonyos dolgok egy idő után átfogalmazódnak, és belátjuk, nem biztos, hogy jó út volt. Erre az egyik legjobb példa a nemrég színpadra vitt Meggyes kert című darabunk. A való életben is néha felszabdaljuk a meggyes kertünket, de nagyon fontos, hogy meg tudjunk tartani egy meggymagot, amit továbbviszünk.

Összességében mit mondanának, jó úton haladnak a gyermekeik nevelésében?

Nelli: Ezt nem lehet biztosan tudni. Ez majd talán 10-20 év múlva fog beigazolódni. De volt már példa arra, hogy ők figyelmezminden lélegzetvételüknél ott lenni, igyekszünk mindent megtenni értük nap mint nap. Soha nem lehet igazán hátradőlni, de mi ezt is hoztuk otthonról. Mi azt láttuk, látjuk, hogy a szülő haláláig aggódik a gyermekeiért. Remélem, mi is ilyenek leszünk. Édesanyám három évvel ezelőtt halt meg, de amennyi szeretetet tudott adni, azt nem lehet szavakba önteni.

Nemcsak a saját szűk családjuk részleteibe engedtek bebocsátást, hanem a tágabb családjukat is bemutatták ebben a beszélgetésben. Mi az Önök tapasztalata, párválasztáskor mennyire erősen keressük a saját szüleink tulajdonságait?

Zsolt: Egészen biztosan abban van tudatosság, hogy olyan párra vágyunk, olyan társat keresünk, olyan ember mellett érezzük magunkat biztonságban, ami egy ismert példához köthető.

Nelli: Érdekes kérdés, ezen még soha nem gondolkodtam. De most, hogy így belegondolok, igen. Zsolt nagyon hasonlít édesapámra. Például úgy mesél történeteket, ahogy ő. Pont olyan alaposan és szórakoztatóan… és ha még jobban belegondolok, már Bertalan is. (Nevet.)