2017-10-18 00:00:00 Primanima Nemzetközi Elsőfilmes Animációs Fesztivál

A legtöbbet édesanyámnak köszönhetem

A csalad.mandiner.hu új sorozatában olyan embereket mutat be, akiknek különleges az élete: valamilyen sérültségükből adódóan nehezítettséggel élnek vagy ilyen emberekkel vannak szoros kapcsolatban.

A sorozat egy olyan személlyel indul, aki jól ért a felütésekhez. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Tiszta Szívvel c. film első, igencsak penge jelenetének (amelyben a későbbi egyik főhőst – Rupasszovot – gyepálják el) ő a főszereplője. Egy fiatal, mozgássérült fiú, aki humorával, életvidámságával mindenkit elvarázsol. Báder Ricsivel először éppen a Tiszta Szívvel c. film vetítésén találkoztam, a Nem Adom Fel Kávézóban. A film végét követően ismeretlenül egyszer csak mellettem termett és megkérdezte, hogy tetszett? Közvetlen volt, jókedvű, könnyed és humoros. Ott dőlt el, hogy érdekel engem.

Ricsi, hogyan csöppentél Till Attila filmjébe?

Ez egy nagyon vicces dolog volt. Akkor történt, amikor még gimnazista voltam, harmadikos, az Addetur nevű suliban. A koliban ültünk a haverokkal, amikor egyszer csak teljesen váratlanul megjelent Till Attila, és azt mondta, Báder Ricsit keresi. A srácok szétszéledtek, és én ott maradtam középen. Így történt az első találkozás.

Szóval Till Attila már korábban informálódott arról, hogy te kellesz neki a filmmel kapcsolatban!

Igen, igen! Egy olyan kerekesszékes srác kellett ehhez az első jelenethez, aki pörgős, bevállalós, és jól tudja hozni ezt a gengszter arcot. Én eléggé ilyen hírben álltam, valóban elég lendületes életet éltem. Till Attila egyébként nagyon sokat beszélgetett is velem, minden érdekelte! Egészen a praktikus kérdésektől kezdve (hogyan látja el magát egy mozgássérült, hogyan mosdunk, szolgáljuk ki magunkat, milyenek a mindennapjaink), az élet egyéb dolgaiig bezárólag. Bulizni is mentünk együtt, szóval sok közös élményem van vele.

Ezek szerint sok információt te adtál neki ahhoz, hogy igazán hiteles képet adjon a filmen keresztül a mozgássérültek világáról.

Ez így van. Úgy érzem, hogy a filmbeli főszereplő, Zoli története egy-egy ponton – persze ez lehet, hogy véletlen – reflektál az én személyes történetemre is. Engem is egyedül nevelt édesanyám, az apukám pedig, mint a filmbeli fiúé, Németországban él.

Te egy élő példája vagy annak, hogy valóban lehet nagyon dinamikus életet élni azzal együtt, hogy valaki fizikailag korlátozott bizonyos dolgokban. Elmeséled, hogy ez hogyan alakult ki az életedben?

1991-ben születtem, Budapesten, és hamar kiderült, hogy egy izomsorvadásos betegségem van, emellett pedig dongalábbal születtem, illetve sajnos egy komoly gerincproblémám is kialakult. A gyerekkoromat végigkísérték a műtétek, a nehézségek, melyek a betegségemből adódtak. Anyukám egyedül nevelt, és tulajdonképpen minden családi vagyonunk ráment a sorozatos műtétekre, nem is beszélve az egyéb nehézségekről. Egerben éltünk, és az iskolakezdés előtt felmerült, hogy Budapesten kezdek el tanulni, a Mexikói úton, szegregált intézményben. Én ez ellen olyan vehemensen tiltakoztam, hogy anyukám kénytelen volt az egyik egri általános iskolába beíratni, ahol komoly aggályokkal fogadtak; tulajdonképpen senki nem hitte, hogy be tudok majd illeszkedni a többségi közegbe. Ekkor mankóval jártam, de a harmadik emeleten volt az osztály, ahova a feljutás is kemény munka volt számomra. Az igazi eredményt, sikert azonban nem az osztályba való fizikai eljutás jelentette, hanem az, hogy gyakorlatilag egy állandóan kicsúfolt, sorozatos piszkálódásnak kitett fiúból az osztály vezéregyéniségévé váltam; nem hogy befogadtak, hanem igazán komoly barátaim lettek az osztálytársaimból, akikkel ma is tartom a kapcsolatot.

Hogyan sikerült ezt a változást elérned?

Nagyon sokáig csak nyeltem, nyeltem, és egyszer csak felszívtam magam, és azt mondtam, én nem hagyom tovább a piszkálást! Máig nem felejtem el, ahogy a hat srácnak egyenként mondtam el a véleményemet, hogy én mit gondolok róluk, és miért érzem úgy, hogy nincsen joguk így beszélni velem. Teljesen lefagytak, és miután magukhoz tértek, azt mondták, látod Ricsi, erre vártunk, végre kiálltál magadért! Azóta ezek a srácok a barátaim, és soha nem felejtem el nekik, hogy ők tanítottak meg arra, hogy komolyan vegyem magam, hogy vállaljam magam, úgy, ahogy vagyok, és kiálljak magamért.

Folytatás a csalad.mandiner.hu oldalán.