Soós Ferenc, vagy ahogy sokan nevezik, Feri bácsi, tavaly novemberben Monspart Sarolta-díj az idősekért elismerésben részesült. A neves kitüntetést, amelyre elmondása szerint Jocó fia volt az egyik, aki felterjesztette, egyebek között azért kapta, mert a díj névadója, a 2021-ben elhunyt világbajnok tájfutó előtt tisztelegve egyhuzamban teljesítette az Országos Kéktúrát. Méghozzá Forint nevű kutyájával, aki mindvégig hű társként kísérte lelkes és igen elszánt gazdáját.  

Büszke nagypapa

Feri bácsi nem „a semmiből” vállalkozott a nagy kalandra, hiszen egész életében aktívan sportolt.  

– Egy Békés vármegyei településen, Eleken születtem, és 9 éves koromig ott éltem, ezután a családunk Dunaújvárosba költözött – meséli. – Fiatal koromban 7 évig kajakoztam, a kajakozás mellett indultam a középiskolai atlétikai versenyeken, mert mindig nagy rajongója voltam az atlétikának. Egy szakmunkásképzőben voltam kollégiumi nevelő, emellett óraadó testnevelő tanárként dolgoztam, majd az iskola Országjáró Diákkörénnek a vezetője lettem. A diákkörön belül kezdtünk el tájfutni, aztán ezt kiterjesztettem a város többi középiskolájára is. Később bevontam az általános iskolásokat is, és alakítottunk egy szakosztályt. Utólag visszagondolva, mintha egész életemben a tavalyi nagy túrára készültem volna. Egyrészt mert a 60-as években olyan kemény kajakedzéseink voltak, amelyek felértek egy kommandós kiképzéssel. Másrészt tájfutókként sem kíméltük magunkat: ott is kemény, embert próbáló kihívásokkal néztünk szembe.

Ferenc Dunaújvárosban ismerte meg a feleségét, Máriát. A házaspárnak 4 fia és 1 lánya született. Sajnos a kapcsolatuk később megromlott: és véget ért a házasságuk.

– Amikor elváltunk, úgy éreztem, hogy világgá kell mennem – idézi fel Ferenc a nehéz időket. – Az Őrségbe költöztem, ahol akkoriban már sok barátom lelt új otthonra. Gyakran meglátogattam őket, és beleszerettem abba a vidékbe. Jelenleg Kercaszomoron élek, és nagy örömömre 3 fiam is, Jocó, Laci és Bence, meg 2 unokám a közelemben lakik. Sőt, az élet úgy hozta, hogy a gyermekeim édesanyja szintén 8 kilométerre él tőlünk. Az elsőszülött fiam, Fecó, aki országos tájfutóbajnok volt, a borsodi Kisgyőrben telepedett le. Ott már van egy dédunokám is. Az egy szem lányom, Mária Bécsben találta meg a boldogulását, neki is 5 gyermeke van – újságolja Feri bácsi, aki összesen 11 unoka büszke nagypapája.

„Igyekeztem Saci nyomdokaiba lépni”

Vajon Ferenc mikor és hogyan ismerte meg Monspart Saroltát, a magyar amatőr futóélet egyik alapítóját?

– Tájfutó edző koromban találkoztunk először, a ’80-as évek első felében, amikor Saci volt a szövetség kapitánya, és az akkor 13 éves Fecó fiamat, mint a tájfutó kölyökválogatott tagját elvitte egy 5 napos versenyre Ausztriába – nosztalgiázik. – Aztán amikor Saci kezdeményezésére elindult a Futapest-mozgalom, a lelkesedését és az elhivatottságát látva végleg a rajongója és nagy tisztelője lettem. Ehhez nem kellett több, mint hogy néhányszor halljam, amikor beszél az emberekkel, ahogy buzdítja, bátorítja őket, sokszor kérlelhetetlenül, a lehetetlent nem ismerve. Az ő példáját látva indítottam el a Dunaújvárosi Futóklubot, ami abban az időben egy nagyszerű kezdeményezés volt. Igyekeztem Saci nyomdokaiba lépni bizonyos szempontból, mert fontosnak tartottam, hogy továbbvigyük az ő örökségét. Rengeteg dolgot átvettem tőle, a módszereiből, úgyhogy bizonyos szituációkban eléggé nehezen elviselhető ember vagyok, és hozzá hasonlóan kérlelhetetlen. Sacinak olyan kisugárzása volt, amellyel hihetetlenül inspirált bennünket. Ráadásul mindehhez a sors „hozzátett” egy-két olyan élményt, ami csak megerősítette az iránta érzett tiszteletemet. Ilyen volt a ’84-es IBUSZ-maraton, ahol tájfutó edzőként a félmaratoni távra neveztem be. Legalábbis úgy tudtam, mígnem kiderült, hogy egy adminisztrációs hiba miatta a teljes maratoni táv versenyzői közé soroltak. Mivel én a fél távra készültem, és nem éreztem magam elég jó kondiban ahhoz, hogy teljesítsem a 42,2 kilométert, gondoltam, majd szépen futok egy kört, azután a másodiknál kiszállok. Így is indultam el, tehát nem tartalékoltam a második etapra, és mit gondol, ki állt ott a fordulónál amolyan forgalomterelőként? – kérdezi tőlem mosolyogva. – Ki más, mint Saci, aki amint meglátott, széles mosollyal üdvözölt: „Bravó, Feri, csak így tovább!” buzdított a jól ismert lelkesedésével. Namost, ilyenkor nem lehet megállni, úgyhogy futottam tovább. Egyébként is olyan vagyok, hogy ha már belekezdtem a második körbe és már megtettem 100 métert, akkor már nem állok meg. Úgyhogy mit volt mit tenni, lefutottam a 42,2 kilométert. Azóta elmondhatom magamról, hogy életemben egyszer teljesítettem a maratoni távot.  

Bebiztosította magát

Ferenc annak idején már a 70. születésnapját sem a szokványos módon ünnepelte, merthogy a jeles alkalomból részt vett egy őrségi 8 kilométeres terepfutó versenyen.

– Amikor 74 lettem, az unokahúgom megkérdezte tőlem, milyen emlékezetes teljesítménnyel fogom megünnepelni a 75. születésnapomat – meséli Ferenc. – Egy hirtelen ötlettől vezérelve azt válaszoltam Juditnak: „Tudod mit?! Egy menetben végiggyalogom a Kék túrát”. Abban pillanatban, amikor ezt közöltem vele, tudva azt, hogy ő is nagy küzdő volt az élete során, úgy gondoltam-éreztem, hogy ha én ezt ott kimondtam, azt már nem szívhatom vissza, akkor már véghez kell vinnem, amit elterveztem. Másnap otthon nekikezdtem a felkészülésnek. A felkészülés egy éve alatt Forinttal nagyjából legyalogoltuk a Kéktúrát. Heti 50-100 kilométert tettünk meg, és időnként direkt beletettem 30-35 kilométeres távokat, mert tudtam, hogy a túrán is lesznek ilyen hosszú szakaszok. Mindeközben „bebiztosítottam” magam, azt gondolván, hogy úgy mégiscsak nehezebb feladni, amit kitűztem. Egy idő után elkezdtem szerteszét kürtölni, hogy mire készülök, szándékosan sokaknak elmondtam a tervemet. Ha mindezek után meghátrálok, az óriási lebőgés lett volna. Ez az egyik része, de a lebőgést még ki lehet bírni. Viszont amikor Saci meghalt, számomra valahogy egyértelmű volt az „üzenet”, így is mondhatom, mert egyből az a gondolatom támadt, hogy onnantól kezdve foglalkoznom kell az általa létrehozott Országos Gyalogló Idősek Klubhálózattal, mert Saci kvázi ezt hagyta rám örökül.

Gyakran a „csillagsátorban” aludt

Ferenc az egykori sport- és edzőtárs halálának évfordulóján, április 24-én Hollóházáról indult útnak Forint kutyájával, hogy egyhuzamban teljesítse az 1172 kilométeres távot. Ezzel is tisztelegve a számára fontos példakép, Monspart Sarolta emléke előtt. Elmondása szerint a túra során egy hátizsákkal és egy, a súlyosabb holmijait szállító gurulós kocsival rótta a kilométereket, és jó időben a szabad ég alatt tért nyugovóra.

–  Több okból aludtam sokszor a „csillagsátorban” – magyarázza. – Egyrészt nem túl magas a nyugdíjam, és nagyon kevés tartalékom volt. Kiszámoltam, hogy 10 nap alatt elkölteném a havi nyugdíjamat, ha minden este panzióban szállnék meg. Másrészt nem egy szálláshelyen közölték, hogy telt ház van, ami persze nem volt igaz, csak hát 1 turista 1 éjszakára nem kell, mert nem gazdaságos, főleg nem egy kutyával. Olyan is előfordult, hogy egy temető ravatalozójának az előtetője alatt találtam menedéket éjszakára. A 75. születésnapom előtti éjszakát pedig egy mátraaljai kis faluban töltöttem, ahol a település épülőfélben lévő közösségi házában húztam meg magam, mert sehol nem kaptam szállást a szakadó esőben.  

Népes közösség szurkolt neki

Június elején Feri bácsi elvesztette a telefonját, és így egy pár napig a családja semmit nem tudott róla. A szerencse azonban a túrázók mellé szegődött, és egyfajta mozgalom indult a támogatásukra a közösségi médiában. Az Országos Kéktúra Facebook-csoportjának tagjai ugyanis tudomást szereztek a történtekről, és akcióba lendültek. Aki találkozott Feri bácsival és a kutyusával, posztolt róluk egy fotót a közösségi oldalon, hogy a család értesüljön a hollétükről, és tudja, hogy jól vannak.  

– Végül az összefogásnak köszönhetően a posta segítségével hozzájutottam egy új mobilhoz is – újságolja. – Ez a kaland sokat rásegített arra, hogy ismertté váltam, már ha ennek van valami jelentősége. Mindenesetre jó érzés volt, hogy a családom és a barátaim mellett egy népes közösség is szurkolt azért, hogy célba érjünk. Jólesett és nagyon sok erőt adott az emberek kedvessége, őszinte érdeklődése. Számtalan jó találkozásom volt, az út során sok bátorítást kaptam ezektől az emberektől. Volt, aki azt mondta: ”Feri bácsi, tudja, hogy maga a példaképünk?” – teszi hozzá elérzékenyülve.

Viharos próbatételek

Amikor a túra legnagyobb kihívásairól kérdezem, egyből válaszol.  

– A Mátrában végig esett az eső, amikor mentem fel a Kékesre, az volt a legnehezebb szakasz, mert aztán volt minden, ami próbára tett, kezdve az 1500 méter szintkülönbséggel – mondja. – Sirokról indultam reggel 5-kor, és amikor délután 5-kor felértem, szinte esti sötétség fogadott, annyira tombolt a vihar, és szakadt az eső. Egy síház előtetője alatt húztuk meg magunkat, ahol kitettem a csajkákat, főztem teát, meg zabpelyhet, és ott vészeltük át az éjszakát. Nem sokat aludtam, de legalább tető volt a fejünk felett, bár reggelre így is minden holmim nedves lett. A másik kritikus próbatétel a Gerecsén ért, ahonnan felhőszakadásban ereszkedtünk le. Egész nap a bokáig érő sárban jártunk, ami extrém terhelést jelentett, és amitől kikészült a csípőm. Ezután 3 napot pihennem kellett Gánton, de aztán mentem tovább. Számomra a legszebb, legtündéribb vidék a Tapolcai-medence volt, amit nem lehet überelni, de az egyik legszebb élményem Nagymaroshoz fűződik, ahová este ékeztem meg. A Duna-parton főztem meg a vacsorámat, és amikor lefeküdtem, a Visegrádi Fellegvár fényeit láttam, meg a folyón úszó hajókat. A Cserhát pedig a völgyekben megbúvó gyönyörű kis falvak, és a dombtetőkön lévő várromok miatt varázsolt el.  

„Mintha eljátszották volna nekem a magyar himnuszt”

Ferenc és Forint kutya 2 hónap és 8 nap alatt teljesítette a kitűzött távot. Július 2-án éreztek meg Írott-kőre. 

– Még jóval előtte kaptam egy üzenetet: Kőszegen egy kedves család felajánlott számomra szállást az utolsó éjszakára, így kipihenten indultam el az utolsó állomásra – idézi fel Feri bácsi a túra végét. – Másnap a családfővel, Jánossal együtt kerekedtünk fel, reggel 5 órakor indultunk... Amikor felértünk, találkoztam egy fiatal párral, akik éppen Írott-kőről indultak, hogy hasonló módon és szintén egyvégtében végigjárják az Országos Kéktúra útvonalát. Azzal a különbséggel, hogy ők előre leszervezték maguknak a szállásokat. Azt kérték, hogy írjak be a füzetükbe, mert számukra ez egy kedves emlék lesz, hogy én pont akkor érkeztem meg, amikor ők útnak indultak.

– Minden fiatal sportoló arról álmodozik, hogy egyszer az ő tiszteletére játsszák el a nemzeti himnuszt, de, mint tudjuk, ez elég keveseknek adatik meg, mert ehhez legalább Európa-bajnokságot kell nyerni. Az utolsó előtti napon Kőszegen vettem egy magyar zászlót, és az a pillanat, amikor felértem az Írott-kőre és meglobogtattam a zászlót, számomra olyan élmény volt, mintha eljátszották volna nekem a magyar himnuszt – teszi hozzá Ferenc, aki az út során naplót vezetett, és azt tervezi, hogy könyvet ír az élményeiről.  

Újabb nagy túrára készül

– Nekem az Alföld a szülőföldem, de mivel 9 éves koromban eljöttem onnan, nem volt lehetőségem bejárni, és ezt most akarom pótolni. Ezért is szeretném teljesíteni az Alföldi Kéktúrát, majd a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúrát – avat be a soron következő terveibe. – Elképzelésem szerint elindulok Sátoraljaújhelyről, beérek Szekszárdra, ahol véget ér az Alföld, ott hörpintek egy kis szekszárdi vörösbort, aztán indulok tovább Írott-kőre, végig a „Rockenbauer-en”. A kettő együtt összesen 1411 kilométer lesz, ha a jóisten is megsegít. Április 24-én szeretnék indulni, és mivel az Alföldön jövök végig, ahol nincsenek szintkülönbségek, nagyjából annyi idő alatt fogom teljesíteni, mint az országos „kéket”, mert ott körülbelül 32 ezer méter szintemelkedést kellett leküzdenem, míg ez a „Rockenbauer-en” 10 ezer méter körül van.  

„Nem szabad leírni a korosztályunkat”

Ferenc azt is hozzáteszi: legfőbb célja, hogy a teljesítményével példát mutasson az idősebb generációnak, és népszerűsítse az aktív, sportos életmódot.  

– Az ismertségemet arra szeretném felhasználni, hogy a rendszeres sportolásra buzdítsam az embereket, kortól függetlenül – teszi hozzá. – Nem titkolt szándékom, hogy a saját korosztályomat is biztassam a túrázásra, és arra, hogy mozogjanak, gyalogoljanak az egészségi állapotuknak megfelelően. Nem kell és nem szabad leírni ezt a korosztályt, hiszen én is 75 évesen vittem véghez életem eddigi legnagyobb sportteljesítményét. A Kéktúrán is találkoztam olyan 70 év körüli kimondottan sportos hölgyekkel, akiken látszott, hogy hetente többször mozognak, és rendszeresen, túráznak. Amikor utolértek engem, elbeszélgettünk 10 percet, majd a hölgyek kedvesen megjegyezték, hogy az én tempóm lassú nekik, úgyhogy közölték, hogy „Szervusz, mi megyünk”, és annak rendje és módja szerint elhúztak...