Lehet, hogy ez a meleg sem kedvez az agykapacitásomnak, mert én vagyok az a lány, aki ki nem állhatja a meleget… Igen, kedves olvasó, jól látod, jól olvasod, én, született Tóth Gabriella, nem szeretem a meleget. Következésképpen nem a nyár a kedvenc évszakom, és nem, még egy medenceparti sem tud különösebben felvillanyozni. Ellenben egy hűvös őszi délután, vagy akár egy hideg téli reggel annál inkább kedvemre való. Lehet, hogy azért, mert téli lány vagyok, nem tudom, mindenesetre ez van.

Belenéztem a tükörbe…

Gondolhatnátok, hogy a mostani témaválasztásom esetleg kapcsolódik a fenti sorokhoz, de becs’ szó, nincs köze hozzá. Szóval tegnap belenéztem a tükörbe és hirtelen eszembe jutott, miről írhatnék most, így a karantén után. A női testképről. Ott álltam a tükörképem előtt, nézegettem magam és arra jutottam, hogy tulajdonképpen szeretem, amit látok. Ezzel magamat is megleptem, mert szülés előtt szinte soha nem voltam elégedett a testemmel. Mindig volt valami bajom magammal, pedig hát a mostani látványhoz képest gondolhatjátok, hogy ég és föld volt. Voltak súlyproblémáim, általában a hátammal és a hasammal volt bajom. Azt mondtam mindig, hogy olyan a testem, mint egy bojler… és abból nőnek ki a pipaszár virgácsaim és a vékony karjaim. Szóval volt baj bőven, de legalább tök feszes voltam mindig, és nem voltak striáim. Namármost azóta lettek striák, narancsbőr, lóg is itt-ott, de én tényleg szeretem ezt a megviselt testet.

Persze hazugság lenne azt állítani, hogy ez mindig így van, mert hullámokban tör rám a méla undor, a zokogógörcs és azután – mint éppen most – az elégedettség. Fura, mi? Tényleg az van, hogy vannak napok, hetek, amikor belenézek a tükörbe és ordítva sírok. Ilyenkor teljesen reménytelennek látom, hogy ebből még valaha lesz olyan alak, amit megálmodtam magamnak. Jó, egy szavam nem lehet, mert közel 90 kg voltam, amikor szültem és fél év alatt 59 kg-ra fogytam. ennek nagy része a szoptatással ment le, illetve a karantén alatt is fogytam egy csomót, mert főleg az elején annyira megviselt a bizonytalanság, hogy nem nagyon tudtam enni. Viszont, ha ilyen sokat fogy az ember lánya, annak bizony nyoma van a bőrön, és ez alól én sem vagyok kivétel. A csíkok itt-ott tényleg egyáltalán nem zavarnak, a lógást nehezebben viselem, amikor éppen nehezen viselem. Mert ugyebár úgy kezdtem, hogy most éppen nincs vele bajom, de lehet, hogy holnap már megint utálni fogom, és legalább 3 napig masszív tornába kezdek, kenegetem a hasam mindennel, ami a kezem ügyébe akad, aztán majd elmúlik a lelkesedés, a motivációm is alább hagy és rájövök, hogy kenhetek én magamra bármit, ezen a hason már csak a csoda segít és az elfogadás.

Rajta keresztül megtanultam szeretni magam

Azért lássuk be, az baromi igazságtalan, hogy egy férfi, ha pocakja van, arra azt mondjuk, milyen cuki macis. Bezzeg, ha egy nőnek van pici hasa, máris gratulálnak neki az újabb babához, vagy leszólják, hogy mennyire elhagyta magát.

Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy magunkkal is sokkal szigorúbbak vagyunk, mint a pasik. Amíg a teremtés koronái általában büszkén pacskolják a sörhasukat, megállapítva, hogy milyen menők, addig a legtöbb nő csak bő lepleket hajlandó hordani például szülés után, mert azt gondolják, hogy az ápol és eltakar. Mondjuk én ezt soha nem gondoltam, de megértem, ha egy nő takargatja magát attól való félelmében, hogy megszólják az alakja miatt.

Erről eszembe jutott, hogy a terhességem utolsó szakaszában én Torrentéhez hasonlítottam magam. Meg voltam róla győződve, hogy úgy nézek ki, mint a film főszereplője, Santiago Segura. Az én Krauszom meg csak úgy hívott: „az én kicsi ananászom”.

Ezt olyan szeretettel mondta, azzal a gyengéd pillantással, ahogy csak egy szerelmes férfi tud nézni, hogy elhittem, neki én vagyok a legszebb kis ananász az egész világon. Az ő szemében én is szépnek láttam magam, rajta keresztül megtanultam szeretni magam.

Higgyünk a férfiaknak

Próbáljunk meg néha belegondolni, hogy a mi szerelmünk csorbulna-e attól, hogy a rajongásunk tárgya mondjuk kopaszodik, vagy picit borostás, mert fáradt egy egész napos robotolás után? Kevésbé szeretnénk, ha pár év elteltével pocakot növesztene? Szerintem a legtöbben nemmel válaszolnának. Akkor miért olyan nehéz elhinni, hogy egy férfi is csodálatosnak látja a szerelmét, megnyúlt bőrrel, csíkos combokkal vagy kevésbé kerek popsival, mint a megismerkedésük hajnalán? Higgyük el nekik, hogy szerethetőek vagyunk a testi hibáinak ellenére, vagyis inkább azokkal együtt...

Persze erre én is csak most döbbentem rá. Szülés után két héttel is még úgy éreztem magam, mint Krumpli úr a Toy Story-ból. Tudjátok, az az a figura, aminek – hát a nevéből is kiderül – krumpli teste van, és minden végtagját, illetve testrészét ki lehet szedni és bárhova visszatenni. Na a császár után pont azt éreztem, hogy minden máshova került rajtam, és fogalmam sem volt, hogy miként és főleg mennyi idő alatt fognak visszakerülni az eredeti helyükre.

Az első hetekben már attól boldog voltam, hogy nem kellett 5 percenként pisilnem, hogy újra kaptam levegőt akkor is, ha 5 lépésnél többet tettem meg és hogy újra láttam állkapcsot az arcomon.

Soha nem fogom elfelejteni az első sikerélményt, amikor ugyan régi ruhám még egy sem jött rám, de a jegygyűrűm már igen.

„Rájöttem, hogy a levegő fontosságát túlértékelik az emberek. Egy nő simán elboldogul egy levegővétellel egy napig, ha az a tét, hogy a nadrág begombolva is maradjon.”

A másik nagy boldogság, amikor végre láttam a lábam újra, mi több, a pedikűrt is meg tudtam oldani magamnak és nem a Krauszt kellett megkérnem, hogy ugyan vágja már le a körmöm és ha már ott van, fesse is ki… és amiről egy úrinő nem beszél, de én most fogok: végre a bokámat is le tudtam borotválni, mert ugyebár a terhesség alatt csak a sípcsontom felső részéig értem el a lábam… Szerencsére nem vagyok egy mediterrán típus, mert akkor a 9. hónap végére úgy néztem volna ki, mint egy Jeti.

Na meg aztán a mennyei boldogság és határtalan öröm, amikor már a kedvenc nadrágom is rám jött, bár begombolni még nem tudtam. Azután már be tudtam, de még ilyen formában nem kaptam benne levegőt. Akkor jöttem rá, hogy a levegő fontosságát túlértékelik az emberek. Egy nő simán elboldogul egy levegővétellel egy napig, ha az a tét, hogy a nadrág begombolva is maradjon.

Türelem

A lényeg, hogy változzon bármennyit a testünk, történjen bármi a bőrünkkel, a hasunkkal, a mellünkkel vagy a lábunkkal, a testünk segít abban, hogy alkossunk egy új csodát. Ez a csoda ott cseperedik, amíg képes nem lesz arra, hogy a világra jöjjön. Szóval legyünk hálásak a testünknek, bárhogy is néz ki és legyünk hozzá türelmesek akkor is, ha több időre van szüksége ahhoz, hogy újra a régi fényében ragyogjon!

(fotó: privát)

Olvassa el Tóth Gabi korábbi blogbejegyzéseit is: