Vaszily Zsuzsanna: Lekvárfőzés - csalad.hu
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Vaszily Zsuzsanna: Lekvárfőzés

2020. febr. 19. 20:01

Legkellemesebb emlékeim közé tartoztak gyermekkoromban nemsokkal a tanévkezdet utáni lekvárfőzések.

Naponta, amint hazafelé jöttünk az iskolából, mikor melyik udvarról illatozott a frissen főzött szilvalaekvár, nem győztük kivárni, mikor lesz már végre ez a nagy esemény nálunk is. Ma már ez ritkaságszámba megy, hiszen évről – évre modernizálódik a lekvárfőzés módja, de kislánykoromban ez igazi szertartás volt. Előtte való nap összegyűlött ismét jórészt a rokonság, a hatalmas szilvafákról mázsaszámra szedtük, vertük le a szilvát. Óriási munka volt ezt a rengeteg mennyiséget megmosni, majd az utolsó vízből szemenként kimagvalni( mi úgy mondtuk „kikapcsítani“) a szilvát. E munka végeztével mindenkinek feketéllett, égett a keze az éles magvaktól. Közben a férfiak kiásták a gödröt , az elülső gömbölyded része szolgált a hatalmas rézüstnek, kéménynek, az alja a tűzhelyben végződött, majd téglalap alakban folytatódott kb. kézhosszúságban, melynek végére régebbi takarókat raktunk, az volt az ülőke az éppen kavarók részére. Másnap szinte pirkadatkor keltünk, megraktuk a tüzet, melyre állandóan dobáltuk a lemorzsolt kukoricacsutkát, fahasábokat, hogy szépen egyenletesen égjen, és a lekvár is mellette ugyanúgy egyenletesen főjön. A tűztől a föld átmelegedett, nagyon kellemesen melengette a lábunkat, a nyers szilva is az üstbe fokozatosan adagolódott, annak megfelelően, ahogyan olvadt széjjel a melegtől. Ez az egész folyamat nagy mulattsággal járt, amikor már az egész mennyiség bekerült az üstbe, nem győztük kivárni, mikor fő szét teljesen, ekkor piros színt kapott, ez volt nálunk a „potyóka“,máshol ciberének is hívják. Finom puha kenyérre kentük ezt a masszát, és jóízűen majszolgattuk. A felnőttek efféleképpen ingerkedtek velünk, hogy :“Lekváros a szád, nyalja le apád!“, vagy:“Potyókától, potyog hátul.“, mi „pulyák“ ezeken jókat kacagtunk. Persze a kavaró kelepnek állandóan forognia kellett az üstben, felváltva folyt a munka, mindenki kivette a részét mindenből. Közben mindenféle történetek, mesék hangzottak el, aki éppen nem kavart, az szórakoztatta a többieket, sokszor még nótára is fakadtunk jókedvünkben. A konyhában is folyt ám a munka, hisz ennyi szájat jól is kellett lakatni. Általában kacsasült, kakaspörkölt volt a főétel, közben tányérokon egész nap körbekínálódtak a finom foszlós mákos -, diós -tekercsek, lekváros bukták, pogácsák, piskóta tekercsek, amelyeket a gazdaasszonyok jóelőre elkészítettek.

Sokszor beesteledett, mire a lekvár rendesen sűrűre kifőtt, csak úgy szuszogott, puffogott már feketén az üstben, a kavaró kelepet ilyenkor már csak erőskarú férfiak forgatták. Aztán a lekvár mindenféle frissen mosott edénybe került, igazságosan elosztódott a munkában résztvevők között. Lett is belőle aztán egész télen mindenféle finom falat: úgymint derelye, lekváros béles, „mocskos haluska“,ez volt a lekváros csusza, mindenféle keltes kalácsok, pirított tepsis lekváros haluska,stb. De legfinomabb mégis édesanyám zserbó süteménye volt, a szülőfalujában egy volt barátnője megszerezte az eredeti pesti zserbó receptjét, mely kimondottan házi szilvalekvárral a legfinomabb. A környéken senki sem tudta olyan finomra elkészíteni, mint ő, természetesen sem karácsony, sem húsvét, sem más neves napok nem múlhattak el e nélkül a finomság nélkül. Csodák – csodájára megszámlálhatatlan esetben fogyasztottam, sokszor láttam, hogyan készül, mégis negyven évesen bátorkodtam elkészíteni életem első zserbóját, mert az anyué az szent, és sérthetetlen volt. Azért nagy büszkeséggel tölt el, hogy azóta én is gyakran sütöttem különféle alkalmakra, és nagyon finom lett mindig, nagy sikert aratott bármilyen társaságban.