csalad.hu - Somorjai Réka: Megszokás
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Somorjai Réka: Megszokás

csalad.hu
2020. febr. 20. 13:56

Ő ismert meg először kéthetes fogságom után. Kiengedhető lesz, lépett oda hozzá egy orvos szokatlanul kék, formális ruhában, fonendoszkóppal a nyaka körül.

De most még két hétig bent kell feküdnie az inkubátorban a testvérke mellett, csak aztán engedjük ki őket az anyukával együtt, folytatta. Egészen bizalmaskodó volt. Azt hiszem, így beszélhetnek egymásnak államtitkokról államférfiak. Én pedig attól a naptól számítva pontosan két hétig feküdtem egy üvegkalitkában, vörös arccal, vörös fejjel, püffetegen, vörös talpakkal, vörös kezekkel, krétafehér pelenkámba csavarva, mintha neheztelnék valakire.

Tizenkét évvel később, egy derűsnek induló, ám estére zivataros, esős napon nehezen indult el. Lassan vette kabátját, sálat először nem is akart. Aztán nagyanyám rászólt, hogy vegyél sálat Elek, megfázik a nyakad. Kalapot mindig tett. Keskeny karimás, szürke kalapjai voltak, amiket az előszobafal felett lévő akasztókon tárolt. Mindegyiknek saját helye volt, melyet még a költözéskor jelölt ki számukra, és ezt a hagyományt tisztelve azóta is a megszokott sorrendben akasztotta fel őket. Mintha előre tudta volna, hogy pár éven belül Alzheimeres lesz, és nem fog emlékezni semmire ezeken a megszokásain kívül. Ezért rakta sorba kalapjait, és ezért ragaszkodott a buszpályaudvar azonos kocsiállásról induló buszaihoz is. Minden kocsiálláshoz buszszámozások tartoztak, és meghatározott időpontok. Húsz percenként a hármas kocsiállásról a húszas busz indul, ami kivisz a Honvédkórházig. A huszonegyes egyenesen a tömbház előtt rak le, Icuka élelmiszerboltjával szemben, tőegyenest. Indul tizenöt percenként a kettes állásról.

Ezen az esős estén én a bal, testvérem a jobb kezét fogta. Elindultunk. A kezei száraz férfikezek, öregek. Szeretem ezeket a kezeket: bábszínházba vittek minket aznap este. A második sorba ültünk. Én az elsőbe szeretnék, nyöszörögtem neki, de papa ragaszkodott a másodikhoz. Ó, kicsikém, az első sor a tűzvonal, mondta, ahol a játszó színészek a mindenféle fogyókellékkel lefröcskölnek és bepiszkolnak, az első sorban rád esnek dolgok, apró tárgyak, plüssnyulak a színpadról. Ezek a kezek megtanítottak aznap, hogyan tapsoljam meg a Piroskát és a Farkast játszó színészeket. Ó, kicsikém, tudsz te ennél erősebben is, suttogta, és vörösre tapsoltam aznap a kezem. Aztán sietni kellett, mert a nagy ünneplésbe belefeledkezik a gyerek. Kiszaladtunk a ruhatárhoz, leadtuk a három kabátjegyet, és félig vállra csapva, futólépésben indultunk a buszpályaudvar felé. Az eső már bokáig állt az utcákon, lemosta a szemetet, papírhordalékot a csatornához. A csatornák rácsfedelén újságpapír darabok habzottak, a csatorna megtelt, és a papírdarabokat kifelé mosta, le a Nyíl utcán, a kipusztult muskátlisorral szegélyezett palackos istennő szobrához a Gabona Székház előtt.

Az én cipőmbe már szabályosan belefolyt a víz, mire a pályaudvarhoz értünk. A zuhogó esőben nem lehetett tisztán kivenni az információs táblán villogó menetrend-változásokat, és a tábla alatt álló várakozók tekinteteit sem. A huszonegyessel megyünk, szorította meg kezem papa, és évtizedes ösztönét követve elindult a járat megszokott kocsiállásához. Kettes, kettes, ismételgette magában, magának, maga előtt mentek a számok. Ó, kicsikém, gyere gyorsabban, gondolhatta, mikor finoman húzott egyet a karomon. Ha lekéssük, itt rostokolhatunk az esőben holnapig, talán így, némi túlzással ezt is, maga elé. De a testvérem áthajolt előtte, egészen bekúszott a látóterébe, mint egy kíváncsi veréb, és megállította, hogy papa, ez a busz nem innen indul. A nagymama mondta, hogy múlt hét óta már máshonnan indul. - Ez biztos? - kérdezett vissza papa. Biztos, nyöszörgött a testvérem, akinek szintén a cipőjébe folyt az esővíz. Meg némi sár is, amit az esővíz a parkból egyenesen idáig mosott. Ó, kicsikém, szorított egyet most a testvérem kezén, tudom én ezt már régen, hogy a huszonegyes tizenöt percenként a kettesről. Tudom én ezt már régen, te még meg sem…, és ti még akkor gondolatban sem…, hogy én ezt már régóta tudom. Húszas a hármasról, huszonegyes a kettesről, onnan átellenből. Gyertek, gyertek, biztatott, mint egy jó sportpszichológus. A buszvezető – mire odaértünk - már járatta a motort. Felmásztunk az Ikarus lépcsőjén. Három ázott veréb. Fémes, tompa kopogással vertük oda a lépcsőfokokhoz vizes cipőinket. Az Ikarus sötétbarna bőr ülései mind vizesek voltak. Ezek megjegyzik, ha ültek rajtuk, gondoltam.

Leültünk. Papa kifújt. Hosszan, tele szájjal vette a levegőt. Én a legnagyobb komolysággal, tréfát nem ismerve utánoztam ezt a be-és kilégzési technikát. Közben a busz haladt velünk. Az ázott utasok belehelték a busz belsejét, az ablakra vastag páratakarót vonva. Már tizenöt perce utazhattunk, mikor megdörzsöltem az ablakot, hogy kinézzek. Rossz az irány, rossz buszra szálltál papa, kiáltottam. Papa is az ismerős házakat, részleteket kereste a tájban, majd mint, aki mély álomból eszmél, felpattant a bőr ülésről, és mentegetőzve, a megszokásaira, a heves esőre panaszkodva a sofőrhöz szaladt.