Sipos Erzsébet: Anya egy napra - csalad.hu
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Sipos Erzsébet: Anya egy napra

2020. febr. 24. 16:46

Rengeteg öröm és rengeteg humorforrás – azt szeretném most elmesélni, milyen kalandok történtek velem, mikor én helyettesítettem lányomat egy napra.

Már a reggelizés is számomra szokatlan nyüzsgésben telt, úgy voltam vele, hogy ez a normális moraja három gyereknek: ment a huzavona, hogy ki öblítse le a szőnyegre esett lekváros kanalat, ki pakolja le az asztalról az építőkockákat, valamint: „ne egyél bele, ez az én kiflim”, és: „én nem is rántottát akartam reggelizni, hanem tejfölös kiflit”, vagy: „Mama, véletlenül fikát tettem a szemembe”.

Miután kihordtuk a gyerekekkel a konyhába az edényeket, megkértem őket, hogy készülődjenek, megyünk a piacra, mert meleg vacsorával várjuk haza a szüleiket.

Míg gyorsan mosogattam az edényeket, hallom, hogy csörög a telefon, és legkisebb unokám egy sprinter gyorsaságával indul felvenni a telefont „Ana!” felkiáltással. Nővére gyorsabb nála, és visszautasít egy visszautasíthatatlan ajánlatot, pedig elmehetett volna egy egészségügyi állapotfelmérésre, aminek a végén hőálló edényeket vásárolhatott volna 100.000 forintért – mindezt úgy, hogy a kicsi üvölt mellette: „Én isz akajok Anával beszéjni”.

Öltözködés közben a kicsi tejet kíván, ezért a hűtő elé vonszol egy kisszéket, arra feláll, és kivesz egy tejesüveget. Egyet kivesz, kettőt meg lesodor, amik összetörnek. Áll a tej és a szilánk a hűtő előtt.

Megpróbálom összeszedni a romokat, feltörölni a követ, és rávenni a gyerekeket, hogy ne hordják szét a tejes szilánkot (vagy a szilánkos tejet).

Takarítás közben megbotlok a hűtő előtt hagyott bicikli pótkerekében, és ráesek a bal csuklómra, amit tavaly eltörtem, mikor a legkisebb unokám követelésére felmásztam a könyvespolc tetejére a kedvenc mese CD-jéért. De nincs időm az önsajnálatra, öltöztetnem kell a kicsit, aztán megkérem, hogy üljön le a sámlira, míg fonom a nagylány haját. Közben a kicsi visít a bátyjával: „Mama, ez a bitang azt mondja jám, hogy kukis vagyok!” De hát tényleg van kukid – mondom én. „Akkoj sze mondja jám, hogy kukis vagyok!” Macika, légy szíves ne mondd neki!

Közben középső unokám a kimenős ruháit keresi: „Mama, hol van a szandálom, és az a rövidgatyám, ami tegnap volt rajtam, és nem olyan homokos, mint az, ami tegnapelőtt volt rajtam?” – az nem zavarja, hogy reggel érkeztem, és fogalmam sincs, hogy hova tette le tegnap a ruháit.

Míg a kevésbé homokos rövidnadrágot keresem, hallom, hogy a nagylány rászól a kisöccsére: „ne ugrálj már olyan veszettül!” – majd: „Mama, ez a kis majom összehányta magát”!

Valóban, pár perccel azelőtt benyakalta a maradék tej felét, az jött ki belőle; no meg a fél liter joghurt, amit reggelire evett. Odarohanok, épp időben ahhoz, hogy másodjára engem is lehányjon.

Átöltöztetem a gyereket, a csap alatt a gyerekruhákat gyorsan kimosom, hogy ne legyenek olyan büdösek, mire hazaérünk (a szoknyámat is próbálom kiöblíteni). A hányást felmosom, a vizet kiöntöm.

Megint csörög a telefon. Felkapom, ingerülten belekiáltok: „Halló”. Lányom az: „Anya, minden rendben megy otthon?”. Bár kiskorában megfogadtam, hogy nem fogok neki hazudni, most azt fuvolázom: „persze, minden rendben, ezek valóságos kis angyalok”.

Végre indulhatunk, de előtte megkérdezem a gyerekeket, hogy mindenkinek megvan-e a bérlete. A legifjabb nemzedék nagyon öntudatos válasza: „Mama, ezt Anya is mindig megkérdezi, és már nagyon unjuk, hogy ennyire se vesztek emberszámba minket, és nem nézitek ki belőlünk, hogy el tudjuk tenni a bérletünket!” Bocsánatot kérek a gyanúsítgatásért, és ígéretet teszek, hogy máskor nem fogalmazok meg ilyen gyerekalázó gondolatokat

Kiérünk a kapun. A gyerekek felkiáltanak: Mama, neked folyik a vér a lábadból! Valóban vérzik a lábam; biztos akkor sebesültem meg, mikor átbuktam a biciklin és beleestem a szilánkba. Természetesen nem fordulunk vissza átöltözni (a szoknyám is véres); örülök, hogy végre elindultunk! Leöblítem magam a kerti csapnál – még csak 3 órája vagyok itt, de már hányás és vér is van a ruhámon, és remélem, legalább a kaki elkerül.

Legyalogolunk a buszhoz. nagyobbik unokáim egyike feszengve, lesütött szemmel kutat a zsebeiben és a táskájában: kiderül, hogy nincs meg a bérlete. Mégiscsak annak a nadrágnak a zsebében volt, ami egy kicsit homokosabb volt, mint ez. Beszaladok a megállóval szemközti trafikba, hátha árulnak buszjegyet. Míg fizetek a jegyért, kipillantok az ablakon, és látom, hogy két nagyobb unokám épp a kicsi kezeit lefogva próbálja megakadályozni, hogy eldobott cigarettacsikkeket szedjen fel a földről.

Rohanok kifelé a trafikból, mikor egy velem egykorú nő félhangosan, epésen megjegyzi: „…hogy egyesek nem képesek megnevelni az unokáikat…!”