csalad.hu - Richter Anikó: Vidám percek
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Richter Anikó: Vidám percek

Szondi Réka
2020. febr. 24. 16:43

Az unoka öregít - közölte frissen polírozott körmét fényesítve barátném, a Szingli.

Még mindig nem tudott megbarátkozni a gondolattal, hogy kicsi Zsoma születése óta nincs ad hoc program, uccu mozi, csak úgy cuki, és egyéb világi hívságok csajos nap kategóriában. Van viszont egy tüneményes kis pasi, a nagy Ő, aki miatt ugrok " egy jó szóra nyomban", ahogy a költő mondaná.

- A tények makacs dolgok- vigasztalom Szinglit, és a bébi cuccal teli hátizsákkal, a műanyag kismotorral, meg a kis izgága kétéves gyerekkel a hónom alatt útnak indulok a játszótérre a parkon át.

Indulok? Nem kifejezés! Ügetek, vágtatok, loholok, rohanok a rémisztő gyorsasággal guruló kismotor után.

Felpörögnek az események, mint gyors ritmusú költemények.

Költemény? Na jó, hát legyen! Az emléket megverselem:

Ahogy az sejthető vala,eső után: pocsolya!

Zsomának két kicsi lába, zutty, bele egy pocsolyába! Vizes leszek kicsit én is, folytatjuk az utat mégis.

Mint a rakéta, dirr-durr, a száguldás újra indul. Feledve csúzt és kezdődő reumát, futva követem az ebadta unokát.

Most meg egy bokorág akadt az útjába! Így kerül cumija a mama nyakába.

Van a napban valami jó! Végre itt a homokozó!

Na, ehhez kell csak vasakarat! Várhoz én hordom a sarat.

A hajam kicsit útban van, felkötöm hát két copfban.

Hintát lökök,cipőt kötök, kekszből eszek én is ötöt.

A térdem ugyan kicsit sáros, de nincs messzire már a város!

Még piacra kéne menni, spenótot és krumplit venni.

Loholunk hát ketten újra, nap tüzétől kipirulva.

Nézd csak, itt egy cukrászda!-szólok, hátha megállna.

Na, ez bejött! Szája tátva: mi a csuda a cukrászda?

Szeretnél egy csoki fagyit? - dobom be a tuti csalit

Láb lógatva felnőtt széken, Zsoma nyelvét nyújtja szépen.

Nagy tölcsér, ha behorpad, csoki fagyi jobban olvad!

Ez aztán a felismerés! Hogy a kezünk ragad? Na és?

Az ember ilyen: felfedez! Hű, micsoda szép nap ez!

Spenót, krumpli a szatyorba, málnáért még állunk sorba.

Ma mindenki mosolyog? Lám,kicsi gyerek nagy dolog!

Aztán végre hazaérve- unokától megigézve-

A mosolyok okát már értem, mikor a tükörbe néztem...

Ki ez a fura figura? Oly ismerős...ó, egek ura!

Sáros az orrom, csokis a szám!

Jaj csak nem én nézek itt rám?

A hajamban gumi, a nyakamban cumi!

Maszatos arcomon csak a szappan segít -

Még hogy az unoka öregít!


„HUMOROS”

11 éves Mirkó unokám felhívott valamelyik nap telefonon.

- Anima, (ez lennék én), otthon leszel szombaton 13 órakor?

- Nem, Mirkó, mert elutazom egész hétvégére.

- És 14 órakor?

- Nem, Mirkó, mondtam, hogy elutazom.

- És 15 órakor?

- Nem, Mirkó. De miért?

- Mert át szeretnék jönni hozzád a barátommal játszani.

- Most nem jó, de gyertek át a jövő hétvégén.

- Hát, Anima, az bajos lesz, mert akkorra már megkapjuk a félévi bizonyítványt.


„MEGHATÓ”

Lélekhajó

Azon a pipacs perzselte nyáron, amikor Patyát elveszítettük, úgy szakadt ránk a szomorúság, mint felhőből a hirtelen lezúduló zápor.

Patya... A lányaink nevezték így, aztán az unokák is, ahogy érkeztek szépen, sorban: Zsombor, Hanna, és Mirkó királyfi. A legkisebbet, Marcikát már nem láthatta.

Máig hihetetlen, hogy ez az erős, életvidám ember, aki vállán vitte világunkat egyik napról a másikra csak úgy eltűnhetett. Hogy " léggé foszlott, meredek úton..."

Talán, ha időben megműtötték volna!

Az akkor még csak kilenc éves kicsi lány, Hanna, akinek az időtájt eltökélt szándéka volt, hogy orvos lesz, kiharcolta, hogy ha üvegfalon át is, de megnézhesse a nagyapját.

Műszerek fogságában feküdt a hófehér ágyon, mesterséges kómában.

Talán megérzett valamit mégis, mert mindannyian látni véltük, hogy megmoccant a keze. Mintha búcsút intene szeretteinek végtelen útja előtt.

A kora reggeli órán, amikor feljajdult a telefon, már éreztük, már tudtuk. Összebújva, egymás kezét fogva töltöttük az átvirrasztott éjszakát a helyén, mintha ezzel megvédhettük volna bármitől is.

Hajós temetés volt, fenségesen szép, torokszorító. A Duna hullámai ringatták, fehér virágok ölelték hamvait, miközben mi, fájó szívű gyászolók, utoljára énekeltük el a kedvenc népdalát. Mint azóta is, sokszor, ha rá emlékezünk.

Kék egünket bakacsinba vonta a zord való, mindenki a maga módján küzdött a hiányérzetével. Soha nem felejtem el, mikor az örökmozgó, mindig mókázó Mirkó egyszer csak furcsán elcsendesedve, az ujját szopva tologatta kisautóit.

Ötpercenként tapogattam a homlokát, nem lázas-e?

Mi baj, kicsim? - kérdeztem aggódva.

Hát, semmi... Csak úgy el vagyok Patyátlanodva... jött a válasz.

Milyen kifejező is a gyermeki lélek! Pontosan azt fogalmazta meg, ami van.

Azt a Nincset...

Az első Nélküle karácsonyon Hannától egy szépséges, leheletfinom vonalakkal készült rajzot kaptam. Szomorú szemű, lenge lány, fuvolával. Hozzá vers is.

A címe: Védelmező. Ide másolom:

"Mindenkit védett.

Ő egy erős

Ember.

De sajnos, vége:

Hívták őt a Mennybe.

Nem volt más

Választás

Ment a Mennyországba,

Búcsúja egy érzés,

Küldte üzenetét:

Ne sírjatok többé!"