csalad.hu - Pátkai Andrásné: Kerékpártúra a Duna mellett
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Pátkai Andrásné: Kerékpártúra a Duna mellett

Szondi Réka
2020. febr. 19. 14:56

Csütörtök volt, a vakáció első napja. Kellemes meleg ülte meg az utcai házsorokat, csak a fák levelei rezegtek időnként, mikor elindultunk a kerékpártúrára, hogy ezzel ünnepeljünk meg azt a jelentős eseményt, hogy a nagyobbik unokánk- Bence - elvégezte az első osztályt. Megkaptuk a szülői beleegyezést, így az útvonalat is előre el tudtuk tervezni.

A Dunakanyarban remekül kiépített bicikliút húzódik végig közvetlenül a Duna mellett . Időnként eltávolodik ugyan a folyótól, ami a domborzat és a települések kikerülésének az oka, ám varázslatosan változatos és gyönyörű a környezet. Történelmi helyszínek, árnyas parkok, természettől kialakított strandok, kis hidak az árkok fölött, enyhe magaslatok, alagutak, presszók, éttermek teszik változatossá az egyébként is nagyszerű látványt, amit a túlsó part még megsokszoroz hegyeivel , és a Dunán gyakran feltűnő hajókkal. Ezt az utat jó erőgyakorlásnak és kalandnak gondoltuk.

Mindkét gyerek remekül kerékpározott, két éve is elmúlt, hogy megtanultak biciklizni , de először vágtunk neki egy kb. 10 km-es túrának. Komoly élelmiszer csomagokkal szerelkeztem fel, ivóvizet, teát is raktunk be, és azt is elhatároztuk, hogy a célállomáson /egy étterem mellett / vár majd a nagyapa a kocsival, ha esetleg a visszaút már sok lenne az edzésből.

Kora délelőtt indultunk útnak.

Mikor az első utcasarokig elértünk, Mátéka azonnal megkérdezte:

- Elemózsiát pakoltál be mama?-

Megnyugtattam, és nagy körültekintéssel szeltük át a várost, hogy eljuthassunk a folyó partjáig. Ott megbeszéltük a biciklizés szabályait, a sebességet.

Forgalmas volt az út a város szélétől, nagyon kellett figyelni, hogy senki ne álljon meg hirtelen, annál is inkább mivel a szembejövő forgalom is igen élénk volt. Nehezen ment betartani a szabályokat, mert beszélgetni is akartunk, hogy megvitassuk a látványt.

Bence volt a vezérlúd, hamar elérte a patakon átvezető fahidat. Mi sem maradtunk le, mindjárt letámasztottuk a bicikliket a korlát mellé, és helyet foglaltunk a ligeti padon. Azonnal inni, enni kezdtünk, de először csak a finomságokkal foglalkoztunk. Közben Bence észrevett egy pici fecskét, amelyik nehézkesen mozgott a levegőben. Nemsokára le is ereszkedett egy bokorra, és úgy tűnt nem is bír felrepülni.

Ilyen közelről még soha nem láttak kisfecskét a gyerekek. Kókadozott a pici madár. Megitattuk, etetni próbáltuk, mikor megjelent a közelben élénk csiripeléssel a madármama, aki aggódva kereste kis fiókáját.

Senki nem volt a közelben, talán csak egy kis mókus nézett ki az ismerős odúból, amit annyiszor megfigyeltünk már így együtt.

Közben a fecskemama olyan óvatlanul röpködött körülöttünk, hogy nem is lehetett más. Ezt azonnal megállapítottuk, és már csak azon töprengtünk, hogy mi legyen a teendőnk. Kinézett Bencike egy erősebb ágat, Mátéka meg szép óvatosan rátette a fiókát. Aztán gyorsan összekaptuk magunkat, és elkerekeztünk. Néhány méter után mindhárman megálltunk, szinte egymásba ütközve, és visszapillantottunk, hogy mi van a madarakkal. A fecskemama ott röpködött kicsinye fölött, nyugtatgatva csiripelt, így mi is megnyugodva mentünk tovább. Reménykedtünk, hogy nem lesz semmi baj a kisfecskével.

- Hol lehet az apukája?- érzékenyült el Bence.

- A munkahelyén ! - felelte Máté, és ezzel meg is oldottuk a madárcsalád gondjait. Téma maradt még így is sok méteren át a kis szárnyas esete.

Aztán emelkedő következett, amit pihenésképpen gyalogosan tettünk meg. Ezt a részt elneveztük szúnyogosnak, olyan sok vérszívó gomolygott körülöttünk. Sokszor belénk is csipkedtek, és utána nagy viszkető dudorok nőttek karunkon, lábunkon a sok csípéstől, kellemetlen viszketés kíséretében. Azonnal rájöttek a gyerekek, hogy a fecskék milyen hasznos állatok. Fölfalják a kártékony rovarokat, szúnyogokat.

Ez a szó, hogy falás, fölfalják ötletadó lett a következő evésre. Bence szerint csak annak kell falatoznia, aki éhes. Így is történt, de azért fogyott az almából is. Lassan fölkerekedtünk , és most már enyhe emelkedőn kellett folytatni utunkat.

-Kitartani!- mondogatták egymásnak, és összeszedve erejüket előzködésbe kezdtek. Én sem akartam lemaradni, így gyorsabb iramra váltottam. Ám az emelkedő után enyhe lejtő következett, ami felgyorsította mindegyikünk haladását. Ott nyomultunk szorosan egymás mögött. A gyerekek közben még lassítottak is hátrafelé tekintgetve, figyelve engem. Hogy ne legyen baleset, lekanyarodtam az út szélére, és éppen ez okozta, hogy lecsúsztam az árokba enyhe horzsolásokat szerezve. A gyerekek azonnal segítségemre siettek, és kérték a bocsánatot, hogy ennyire vigyázatlanok voltak.

- Nincs semmi baj, egy kis karcolás az egész. –

A bátor harcosok többet is elviseltek, ha kellett. – Hiába volt a vidámságom, az érzelmi hatás fáradtságot váltott ki a kisebből.

- Mama! Föltörte a kezemet a kormány, nem bírok tovább hajtani. – Mit volt mit tenni, Bence segítségével fölültettem Mátét a csomagtartóra, a kisméretű kerékpárt pedig a kormányra akasztottuk a szembejövők nagy ámulatára. Közben a föltört kezecskéket, amin alig látszott valami kis pirosság, hatalmas zsebkendőkkel bekötöztem. Így ismét gyalogolni kellett, mert nem fértem már föl a járműre.

Bence kicsit zsörtölődött Mátéra, hogy : „Ennek a gyereknek mindig fáj a szempillája!”- de elmosolyodott, és hamarosan megbékélt.

- Nagymama az unokákkal! – mondogatták a szembejövők, és nagy igyekezettel kerülgették kis csapatunkat.

A fáradtság szerencsére nem tartott sokáig, mert újabb különleges esemény vonta el a gyerekek figyelmét. A kiépített út tele volt totyogó békákkal. Feléledtek az unokáim, és nagy hozzáértéssel magyarázták, hogy ez a békavonulás. Természetesen azonnal segítségükre siettek, áthordtak egy csomó testes békát az út túlsó oldalára. Beletelt egy negyedóra is, amikor kikerülve a lassan áthaladókat, ismét felülhettünk a kerékpárokra.

Tovább lejtett az út, követve a folyó esését, így szinte behoztuk a lemaradásunkat.

- Ez király! - örvendezett Máté, mert alig kellett hajtani hosszú ideig a biciklit.

Nemsokára ritkábbak lettek a fák, kiértünk egy tisztásra, aminek közepét rovásírásos karók jelezték. Kiépített tűzhely volt mellettük, amit hevenyészett padok vettek körül. Az ősi írást nem tudtuk elolvasni, de az vigasztalt, hogy enyhe lejárat vezetett a Dunáig. Fecsegve hullámzott a nagy folyó, mert hajók tűntek fel alsó és felső irányból.

Bence kiskora óta imádta a vonatokat, a hajókat. Órákat töltöttünk a vasúton, a kikötőkben.

-Mama!- azt javaslom, várjunk meg tíz hajót, amíg elmegy !- mondta nagy lelkendezve .

-„Huszat- toldotta meg Máté.

Kicsit soknak találtam a javaslatot, de úgy gondoltam, hogy a remek napos időben igazán pihenhetünk valamennyit .

Aztán mintha csak hallgatózott volna a nagy kujon folyó, felgyorsult a forgalom.

-Ott egy szárnyashajó! - Amott meg egy vontató!- kiáltoztak egyszerre.

Csak nekem jutott eszembe, hogy „Hajóvonták találkozása tilos! „

Ez adta az ötletet a következő étkezésre. Most már jólesett a virsli is a sajttal. Nem gondolkoztak már a gyerekek sem a mennyiségen, sem a minőségen, csak azt vettük észre, hogy üres lett a kosár.

A hajók csak siklottak a vízen, a sétahajóról integettek az utasok, mi meg a sapkánkkal visszaintegettünk. A Duna nagy hullámokat vert, a víz kiszaladt a kavicsos homokra, majdnem beborítva bennünket. Csak a gyorsaság mentette meg a kosarunkat is.

Jel volt ez, hogy indulnunk kell tovább, bár egyre fáradtabbak lettünk. Az út a gáton folytatódott, ahonnan megláttuk a céltelepülés első házait. Figyeltük az útvonal jelzéseit, hogy a helyes nyomot kövessük. Jóval elmúlt dél, egyre fáradtabbak és elcsigázottabbak lettünk.

Aztán az egyik utca végén a gyerekek egy integető embert vettek észre. Nyomban felismerték a nagyapát. Visszatért minden erejük, belehúztak a hajtásba, én meg csak az örömüvöltésre lettem figyelmes, és szintén igyekezni kezdtem, hogy ne maradjak le nagy távolságra tőlük.

Az étteremben finom ebéd várt palacsintával. Az unokáink úgy ettek, mintha egy hétig koplaltak volna.

Bence a második adag palacsintánál megkérdezte:

- Mama, ezt még megeszem?

- Előfordulhat… -válaszoltam szűkszavúan. Annak örültünk mindannyian, hogy a nagypapa a nagyobb kocsival jött, és befértek a biciklik. Még az első sarokra sem értünk, mikor a gyerekek már aludtak.

Nemsokára hazaértünk, kipakoltunk, de a kis sportolók csak aludtak tovább. Az apjuk ijedten jött ki segíteni bevinni őket, azt hitte valami baj történt. Megnyugtattuk és hazafelé indultunk.

-Most ezután mit csinálunk?- kérdezte a nagypapa.

- Engem vigyél haza, te meg menj vásárolni biciklis felszereléseket.