csalad.hu - Németh Árpádné: Sietős, kalandos gyermekutak
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Németh Árpádné: Sietős, kalandos gyermekutak

csalad.hu
2020. febr. 20. 13:49

Unoka, unoka! Egy 50 év körüli édesanyának, szülőnek a legbűvösebb szó.

Néhányszor megemlítettem a lányomnak a varázsos szót, azonban tudtam, nem rajta, nem rajtunk múlik. Természetesen megértettem, ha a Jóisten úgy akarja, úgy is lesz, ha nem akarja, nem lesz unokám. Azután pár év elteltével – ugye mit ad a Jóisten?- pontosan az 54. születésnapomon, jöttek a kislányomék a hihetetlen hírrel: Útban van, a kis jövevény! Jön, jön, az első unokám!

Teltek, múltak a hónapok, s egy kis huncutkodás után – koraszülés jelei miatt anyjának 5 héttel hamarabb be kellett feküdni a kórházba, a messzi városba Tatabányára – végre megszületett az én első unokám! És kisfiú! Földöntúli élmény volt! Mikor először láttam, épp csak léteztem ájulás és lebegés között. Szememből patakzottak a könnyek. Van unokám! Az én unokám!

Azután otthon a kisvárosban szüleivel együtt folytatódott a történet. Szépen fejlődött, okos, örök mozgó, nyüzsgő, kis legényke lett. A kisfiú 2 éves elmúlt, mikor kiköltöztek a városból a szomszéd kisközségbe, ahol én élek, s ezután naponta találkoztunk! Hamarosan eljött az idő, hogy a nagymamánál aludjon egyedül, mert szülei elutaztak. Ekkor már érthetően beszélt. Minden rendben ment, vacsora, fürdetés és esti mese után elaludt. Később mégis felébredt, úgy éjfél körül, sírt, hogy ő anyához szeretne menni. Ezt ismételte 20 percen át. Nyugtattam, meséltem neki, csak nem aludt el. Felvettem, sétáltunk, csak nem aludt. Kérte menjünk át a másik szobába. Ott sem aludt. Hüppögések között kántálva mondta ötvenszer anyához „akalok” menni. Ekkor már magamra szóltam: na, nagymama szedd össze magad, ötletelj ki valami nagyon hatásosat, hiszen minden boldogságod ez a kisgyermek, imádod, szereted, de most nem elég csak szeretni, most leleményesnek, furfangosnak kell lenni! Mutattam neki mennyire sötét van kinn. Azt mondta nem baj, menjünk. Azt találtam ki, hogy éjjel elkerítik az utcákat, s nem lehet tovább menni. Azt mondta, nem baj, majd „átugoljuk”! És ebből lett a mentő ötlet! Igen, de ahhoz hogy át tudjuk ugrani pihenni, erősödni kell, s csak úgy tudunk erősödni, ha alszunk egy kicsit. Így sikerült 2 órai küzdés, egyezkedés után megnyugtatni, majd elaltatni a drágámat.

Legközelebb, mikor nálunk aludt, akkor már nem volt semmi gond, végig aludta az éjszakát. Sőt másnap többször mondogatta, hogy „itt akalok maladni ölökle”. Gyakran jöttek hozzánk együtt az édesanyjával is. Egyik alkalommal anyja szomorú volt, sírt is. Kis unokám mint egy hős lovag vigasztalta anyját: ne félj anya, minden meg lesz, amit csak akarsz, ne félj anya, minden úgy lesz, ahogy te akarod!

Pár hónappal később anyukája orvosi vizsgálatra ment a még pocaklakó második unokámmal, s nem volt kire hagyni a kis drágámat. Így közös megegyezéssel behozta az én „dolgozómba”. A kisfiú jól feltalálta magát, hol a kolléganőkkel került interakcióba, hol társasjátékozott, hol rajzolt nálam az irodába. Egyszer gyanúsan csend lett, feltűnt, hogy nem hallom a folytonos csacsogását. Eszeveszett keresgélés, rohangálás után a szomszédos élelmiszer boltban találtam rá. Mikor számon kértem tettét, s mondtam, hogy ebből nagy baj is történhetett volna, csak mosolygott két és fél évesen, s nagyra nyitott szemekkel, őszinte tekintettel mondta, hogy „de én nagyon, nagyon gyorsan szaladtam ám!”

Az élet úgy hozta, hogy a család három tagúvá vált, apa nélkül működött tovább. A jobb egzisztencia miatt háromszor kellett költözniük, egyik településről a másikig, az ország egyik szegletéből a másikba új otthonra lelni. A sors az ő életükhöz igazította az enyémet is, hogy nekem is kalandos életem legyen. Természetesen gyakran látogattam őket, bárhova költöztek. Egy képzeletbeli Turul-madáron szálltam, szállok hozzájuk, mikor szükség van rám, a hit és küldetés tudatával segíteni, szeretni őket hol a kisvárosba, hol a fővárosba.

A sok rajongás, türelem, odafigyelés, közben a nagyszülő is sokat tanul. Ő is fejlődik az unoka, unokák növekedése, érése folyamán. Hiszen sorozatosan új kihívások elé állítanak bennünket, s nekünk szintén újabbnál újabb retorikai, nonverbális eszközökre, helyzetmegoldásokra, játékokra, van szükség ahhoz hogy az ő meglehetősen tempós gondolkodásukkal felvegyük a versenyt. Tudatosan, tapintatosan, bölcsen, olykor humorosan legyünk az ő igazi, evidens támaszaik, példamutató nagyszülőik, akikre később talán még büszkék is lehetnek.