Makkai Balázs: Palacsinta - csalad.hu
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Makkai Balázs: Palacsinta

csalad.hu
2020. febr. 24. 8:20

Szegény anyám igazán ügyes volt a konyhában. Sütött, főzött, fejedelmi lakomát perdített az asztalra, s nem lehetett olyan kívánságunk, amit ne készített volna el a fiainak. Gyöngyöző levesek, illatozó sültek, pompás köretek kerültek tálalásra, amelyeket válogatott saláta-csodákkal tett még ízletesebbé és kívánatosabbá. Valódi gasztronómiai mennyország volt minden egyes vasárnapi asztal.

Egyedül a süteményekkel gyűlt meg a baja, talán azért, mert ő maga nem kedvelte az édes étkeket. Javára szóljon, hogy kitartóan próbálkozott. A krémes részekkel nemcsak elboldogult, hanem igazán finomra is keverte azokat, ám a piskóta, vagy bármilyen tészta elkészítésével sosem járt sikerrel.

Öcsémmel viszont imádtuk a finom desszerteket, különösen a palacsintát szerettük nagyon. Lehetett diós, mákos, túrós, lekváros, testvéremmel csak annyit mondtunk: – Mindegy, csak jó sok legyen!

Anyám ilyenkor nevetve kérdezett vissza: – Jó sok, és minél több, igaz?

Anyám igyekezett is. Keverte a tölteléket a tálban, sercegett az olaj a sütőben, s tudása legjavát adva készítette el nekünk a palacsintát. Ami úgy sikerült, ahogy. Persze, nekünk az ő palacsintája volt a legjobb, a legfinomabb, a leges-leges-legpalacsintább palacsinta, de be kell ismernünk, hogy szegény anyám, bárhogy igyekezett, nem tudott jó palacsintát készíteni. Sőt, igazából egyáltalán nem tudott palacsintát sütni. Mivel a tészta mindig szétesett, ezért a palacsintatészta-darabkákat felkockázta, felhalmozta, leöntötte a töltelékkel, jól összekeverte, az egészet meghintette porcukorral, s nagykanállal szervírozta nekünk. Igen, anyám palacsintáját csak mélytányérból és nagykanállal lehetett megenni.

Testvéremmel, persze, csodálkoztunk, miért nem készít Anyu soha palacsintát, amikor vendégek jönnek. Hol ezzel, hol azzal hárította el a kérésünket, s mi nem értettük, miért, hiszen annyira finom. Imádtuk Anyám palacsintáját. Igazi boldogság volt bekanalazni. S úgy hittük, egyetlen baja csak az, hogy nagyon gyorsan ürül ki a tál.

Egyszer aztán meglepett minket. Már nem emlékszem, milyen alkalomból és kik, de rokonok jöttek hozzánk látogatóba, s Anyám megígérte, hogy a vacsora végén annyi palacsinta lesz, amennyit még sosem láttunk.

Csak egy dolgot nem árult el, hogy a palacsintát nagyanyám fogja elkészíteni. Nagyanyám, akit mi csak Mamsinak hívtunk, mestere volt a cukrászművészetnek. Egy emeletes torta elkészítése neki egyszerű kisujjgyakorlat volt, s úgy főzött ínycsiklandozó fagylaltot, ahogy más a reggeli ágyát veti be.

Mamsi a kedvünkben akart járni, és szekérderéknyi palacsintát készített nekünk. A fájós derekát nem sajnálva egész délután a konyhában serénykedett, nekünk pedig a konyhából kiszűrődő illatoktól csorgott a nyálunk. Ízeset, mézeset, kakaósat, túrósat kaporral, túrósat mazsolával, diósat, jó sok dióval, mákosat, jó sok mákkal, fahéjasat, még hússal töltött palacsintát is készített.

Száznál is több palacsintát sütött, göngyölt, még porcukrot is hintett rá, s nagymamai szíve minden szeretetével tette a feltornyozott palacsintákat a vacsoraasztalra. Szakácskönyvek fotóin sem látni ilyen gyönyörűen elkészített palacsintákat. Nagyanyám csillogó szemében az elégedettség fénye játszott, s némi elismerést várva nézett a mindig éhes unokái felé.

Néztük, néztük, hittük is meg nem is a palacsinta-dombot. Nem is domb volt az, hanem egy palacsintákból rakott Himalája. Furcsa tekintettel méregethettük nagyanyám életének fő művét, mert Mamsi aggódó hangon kérdezte:

– Na, mi az?

– Mamsi, mit sütöttél nekünk? – kérdeztük őt gyanakodva,

– Hát palacsintát. Nem az volt a kívánságotok?

– Áá, ez nem palacsinta – böködtük meg villával a furcsa halmot. – Az anyukámé nem ilyen, azt nem így kell enni!

Nagyanyám ekkor már igencsak csodálkozhatott, mert szemöldöke valahova a homloka közepére szaladt.

– Hát, hogy kell enni anyátok palacsintáját?

– Hát nagykanállal!

Mamsi résnyire szűkült szemein keresztül nézett hol ránk, hol bíborvörössé vált anyámra.

– Nagykanállal? Na, majd hozok én nektek nagykanalat!

Nagyanyánk, mint a vihar, úgy szaladt ki a konyhába, összeszedte az összes, öblös, hosszúszárú merőkanalat, s mintha csak az evőeszközök részei lennének, a tányérok mellé rakta azokat. Gondosan, mindegyiket jobb kéz felől helyezve.

Mamsi leült az asztalhoz, megigazította a kontyba csavart haját, s jól nevelt úrihölgyként biccentett mindenkinek:

– Jó étvágyat kívánok!