csalad.hu - Lőrincz Bianka: Mama
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Lőrincz Bianka: Mama

Szondi Réka
2020. febr. 24. 16:27

Mama. Ha ezt a szót hallom, a szívem mindig megfájdul. Bevillan egy kedves arc, egy hang vagy egy illat, amit valószínű többet nem fogok érezni, de elfelejteni soha nem fogom, ezt ígérem.

2000.10.20-án születtem Budapesten, mindenki izgult miattam, hiszen a nővérem születése után édesanyám háromszor is elvetélt. 10évet vártak, egy kis csodaként tekintettek rám. Főleg a mama, neki én voltam a mindene és ahogy megtudta, hogy a világra jöttem rohant is a kórházba, hogy lásson. Két héttel korábban érkeztem, így még várniuk kellett, hogy hazamenjek velük, de az én csodálatos nagyim minden nap fel utazott Budapestre, csak hogy minnél több időt lehessen velem és amikor hazaengedtek végre Ligetbe ő volt a legboldogabb ember a világon. Madarat lehetett volna fogatni vele. Ott legyeskedett felettem, minden percben és órában. Egy pillanatra se akart egyedül hagyni.

De ez az anyámnak egyáltalán nem tetszett, úgy érezte nincs privát szférája, de muszáj volt elviselnie, hiszen ő adott nekünk otthont, hatalmas házuk kicsi tetőterében. Abban az időben a szüleimnek nagyon kevés pénze volt, így a gondolat se merült fel egy darabig hogy elköltözzünk onnan. Az anyámnak sose volt jó viszonya az anyósával, tévhitei voltak. Mama minden nap sörözött, amit beletöltött mesefigurás bögréjébe, majd felhígította szódával és dohányzott, de rengeteget, valószínű ez nem tetszett neki. Ekkor már a második rákos megbetegedésen is túl volt.

Anyám úgy vélte, nagyszüleim rajongását elfojtja és nem enged közelükbe, amihez tartotta is magát. Egy házban éltünk, de sose találkoztunk, de nagyi minden nap integetett a verandáról amikor oviba mentem és ott várt amikor hazaértem. Annyira megöleltem volna, de amint elindultam felé mindig elhúztak tőle és én sose értettem miért nem ünnepelhetjük együtt a szülinapokat, a névnapokat vagy a karácsonyt.

Hat éves lehettem, amikor anyám egy házat örökölt és elköltöztünk a Ligetből egy meleg augusztusi napon négy vonatmegállónyira, nem is volt messze, de mama hangját csak szülinapomon hallhattam, máskor nem vették fel neki a telefont. Mielőtt még elbúcsúztunk volna végleg, hintáztam még egyet és ahogy kiléptem a kapun ugyan úgy ott állt a verandán mint minden hétköznap amikor oviba mentem és papa vállára fordítva fejét, sírt. Ez volt a legszomorúbb nap az életében. Anyám továbbra is gyűlölte tiszta szívéből, hiába próbálták jobb belátásra bírni, csak az eszére hallgatott, így még jó pár évig nem láthattam őt és az erdő szélén elterülő házat, ahol az életem elkezdődött. Hiányzott a nagyszülők törődése, szeretete, szerettem volna megtanulni finom sütiket sütni, kötni, varni, szép dalokat énekelni és rengeteget nevetni.

Nagy könyörgések árán tizenegy évesen elengedtek és ennek nagyon nagyon örültem. Ekkor még nem tudtam, hogy nagy a baj, hiszen mindenki a testvérem születendő gyermekével volt elfoglalva.

Ezután rengetegszer jártam oda, nyáron heteket töltöttem ott és nagyon finomakat ettem, jókat nevettem, beszélgettem. Rengeteg hasznos tanácsot kaptam. Ilyenkor a háttérben mindig szólt a bakelit lemez, a beszélgetések közben pedig el is fogyott jó pár sör, amit mama felöntött szódával, majd egy cigaretta mellett elszűrcsölgette. Imádtuk egymást és mindenről el tudtunk beszélgetni, de leginkább a tovább tanulásról. Ekkor még ügyvéd szerettem volna lenni és ő volt az egyetlen aki nem nézett furcsán rám.

Titkokat árult el nekem, úgy bánt velem mint egy baráttal és feltétel nélkül szeretett. Elárulta, hogy pilóta szeretett volna lenni és onnantól kezdve, amikor megláttam egy repülőt mindig rá gondoltam és még a mai napig is sokszor eszembe jut.

Ugyan úgy jártam két évig a Ligetbe mint azelőtt, minden hétvégén ott voltam, de mama egyre furcsábban kezdett viselkedni. Elmaradtak a délutáni fecsegések, a zenehallgatás, a sütés és még a dohányzás is sokszor. Csak aludt.

Egy napon maga mellé ültetett, komor volt, nem nevetett az én élettel teli nagymamám, Klára. Ennek a névnek a jelentése ragyogó, de most valahogy nem ragyogott, szomorú volt és én is az lettem.

Nem húzta az időt, elmondta hogy a harmadik rákjával küzd. Nem tudtam ott maradni a szobában, kikellett mennem az udvarra és leültem a hintámra, amit pápával készítettek nekem. Ekkor kezdett összeállni a kép, hogy a szüleim miért is engedtek oda a fényes Ligetbe.

Teltek a hetek és én próbáltam minnél többet ott lenni, próbáltam a kedvére tenni , de ő csak nagy részt feküdt és aludt. De akkor is ott álltam az ajtóba és néztem vagy oda feküdtem mellé. Az unokahugom első születésnapján 2012.Július 22.-én ott volt nála az egész család és ő mosolygott, boldog volt.

Kettesben maradtunk, csak ültem és csak a könnyeimet törölgettem, de ekkor megfogta a kezem remegve és azt mondta: Tudom, hogy nehéz de megfogod találni a helyes utat, ha ügyvéd akarsz lenni, az leszel, ha tanár akkor tanár. Én tudom, hogy jól fogsz dönteni. Én mindig itt leszek. Hidd el nekem is fàj.

Ezután nem mentem két napig a Ligetbe, aznap hallottam a hírt, hogy kedves nagymamám örökre elaludt. Nekem ez volt a legrosszabb dolog az életemben, de a legjobb pedig az, hogy ha csak egy kis időre is de egy csodálatos ember az életem része lehetett.

Anka