csalad.hu - Lakó Eszter: A lépcső
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Lakó Eszter: A lépcső

Szondi Réka
2020. febr. 19. 12:24

A haja sampon illata mindig valami édeskéssel keveredett. Ahogy vitt fel a lépcsőn beletemettem az arcom a nyakába és olyan erősen karoltam át, mintha bármelyik pillanatban leeshetnék.

Sosem akarok elmenni innen. Jutott eszembe minden alkalommal, amikor megtettük azt a pár lépcsőfokot. Sokszor mentünk fel így az emeletre, ami akkoriban inkább egy bevehetetlen várnak tűnt, mintsem a régi ház két szintjét összekötő részének.

Az emeletet védő, rettenetes lépcső azonban az idő múlásával velem együtt átalakult. Már egyre kevesebb időt töltöttem a földszinten játék katonákat ütköztetve és már nem voltak gondtalan hetek a mama udvarán játszadozva. Az együtt töltött idő már csak órákban volt mérhető és azok is csak sokhetente, erősen korlátozva fordultak elő. Viszont tinédzserként már előszeretettel masíroztam az addig félelmetes lépcsőn, gondolván ettől jobb kondiban leszek és így majd a suliban a lányok is jobban rám figyelnek.

Aztán a még kevesebb látogatást a lépcső mibenlétén történő még kevesebb merengés kísérte és mikor 1-2 havonta egyszer megjelentem, már semmilyen érzést nem váltott ki sem a ház, sem az emelet, sem az, amikor kettesével szedve a fokokat felkaptattam a mama régi hálószobájába, aminek az ablakából annyira szeretett kinézni a kertre, hogy ezt vagy azt lehozzak neki a földszintre.

És most ott álltam a lépcső alján, újra. Szembesülve azzal, hogy ha akarom, ez az utolsó lehetőségem, hogy felszaladjak rajta. Már rég nem voltam az a szentimentális kisfiú, az a túlérzékeny, ahogy sok rokon tartotta rólam és mely jelzőnek az elhagyásáért rendesen meg is dolgoztam az évek alatt. Abban a pillanatban mégis úgy éreztem, hogy elszorul a torkom, és ha nem nyelek gyorsan egy nagyot, valami még kitör a szemem sarkából.

Hirtelen ajtócsapódás ütötte meg a fülem.

– Mama, kértelek, hogy maradj még az autóban – hallottam a saját kissé kioktató hangom a kocsi felé haladva, mintha csak egy gyerkőcöt dorgálnék szeretetbe csomagolva a szófogadatlanságáért.

– Akkor most bemegyünk még utoljára vagy mi lesz? – bár az évek során külseje sokat változott, alacsonyabb, törékenyebb lett és a haja is teljesen ősszé vált, türelmetlensége és energiája megingathatatlan maradt.

Még több emlék került elő, ahogy együtt beléptünk a házba.

– Miért akartál visszajönni? - kérdezte a mama immáron a lépcső aljánál állva.

Bár tudnám. Bár tudnék valami ésszerű magyarázatot adni arra, hogy mit is akarok itt.

Majd hirtelen eszembe jutott. A mama bizonyára azt gondolta, teljesen elment az eszem, amikor hirtelen a karomba vettem és határozott léptekkel elindultam vele a lépcsőn. Éreztem a haja illatát, a sampont, ami azzal az azonosíthatatlan édeskés illattal keveredett.

Felfelé haladva a lépcsőn csak egy dolog járt a fejemben, még pedig az, hogy sosem akarok elmenni innen. A mama bizonyára úgy vélte, csak a rég nem látogatott emelettől akarom, hogy búcsút vegyen és még egyszer utoljára együtt kinézzünk a kertre azon az ablakon, amit gyerekként fel sem értem. De én már akkor tudtam, hogy nem vesztegethetem az időt holmi nézelődésre. Letettem a mamát a parányi szoba hatalmas ablaka előtt és még mielőtt bármit is mondhatott volna már fordultam is és robogtam lefelé az emeletről.

Egy pillanatra megálltam, vettem egy hatalmas, mély lélegzetet mintha olyan tettre készülnék, amit soha senki még nem kísérelt meg. Nyeltem egy nagyot a korábban már előbukkanó fojtogató érzés ellen, és ahogy nyitottam a bejárati ajtót a bal kezemmel kipittyentettem az autó központi zárját, hogy behozzam a csomagokat, a jobbal pedig kivettem az ablakból azt a hatalmas téglalap alakú táblát, mellyen egy telefonszám kíséretében csak egyetlen szó állt: eladó.