Kovács Júlia: Én így szeretlek - csalad.hu
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Kovács Júlia: Én így szeretlek

2020. febr. 19. 15:12

A lányaim szerint korán lettem anya. - Te inkább a barátnőnk voltál, mint az anyánk. A gyereknek pedig anyára van szüksége, barátot szerez magának.

Nagyon fájt, ahogy távolodtunk egymástól, így hát nem volt őszinte az örömöm, mikor idősebb lányom arra kért, engedjem meg, hogy beépítsék a tetőteret.

A házon folyó munkálatok lefoglalták másfél éves kisunokám szüleit, így egyre többet voltunk együtt. Értelmével, bájával és ragaszkodásával teljesen levett a lábamról. Rövidesen a hódolójává váltam, s ezt volt alkalmam bőven gyakorolni, mert kedvenc játékában ő mindig királylány, én pedig a királyfi voltam.

- Jajj anyu! Nem unod még? – kérdezte a lányom gyakran, s én őszinte nemmel feleltem.

Mikor Emma három éves volt, már igazi nagy sétákat tettünk a környéken, s a házakról történeteket találtunk ki. Melyik meseszereplő lakik benne, mi történhet épp a falak között?

Alig vártam, hogy hazaérjek a munkából, mert tudtam, hogy a kapunyitást, és kulcszörgést követően meghallom az apró talpak dobogását a lépcsőn, s még a csomagjaim sem sikerül leraknom, unokám már szalad a karjaimba. Igyekeztünk minden időt megragadni arra, hogy játszhassunk együtt, mert ezt mind a ketten nagyon élveztük.

- Veled lenni a legjobb Nagyanyó! Te tudsz a legjobban játszani! – mondta Emma, és én nagyon boldog voltam.

A tetőtér elkészült, s rövidesen megszületett Emma kishúga is. A lányom szeretett volna kellő időt fordítani a kicsire, na meg némi pihenésre is szüksége volt, ezért péntekenként Emma nálam alhatott, s a szombat délelőttöket is együtt töltöttük. Esténként állatos könyveket olvasgattunk, aztán alvás előtt gyermekkori csínyjeimről meséltem neki. A szombat reggeli ébredéseim voltak a hét legszebb pillanatai. Emma igyekezett korán kelni, hogy minél több idő legyen a játékra. Gyengéden símogatva arcomat ébresztgetett, s mikor álmosan kinyitottam szemeimet, kisunokám mosolygó arca hajolt fölém. Rendszerint ez volt az első modata:

- Reggel van Nagyanyó! Játszunk? Majd én kicsikizem belőled az álmosságot! – nevetett.

Emma négy éves volt, mikor kórházba kerültem, ahol három hetet kellett eltöltenem. Mikor hazaértem szorosan átölelt, s azt mondta:

- Hallod milyen nagyon dobog a szívem?

- Biztos azért, mert örülsz nekem – mondtam.

- Az enyém is nagyon dobog, mert én is boldog vagyok, hogy látlak. Nagyon hiányoztál.

- Te is nekem Nagyanyó – szorított mégjobban.

Aznap este engedélyt kaptunk, hogy együtt aludjunk. Fejét a vállamra hajtotta, és átölelt.

- Nagyanyó! Én azon gondolkodtam, hogy te meg fogsz halni. Ha elmész a menyországba, én veled akarok menni.

- Én drága kincsem! Ilyenre ne is gondolj! – szorult el a szívem.

- Remélem, mikor a menyországba megyek, te már felnőtt leszel. S akkor neked még minimum 50 évet kell élned, hiszen én annyival vagyok idősebb nálad.

- Hát jó. De azt miegígéred, hogy akkor is fogsz beszélgetni velem, ha meghalsz?

- Nem tudom, hogy lehetséges-e. …De reméljük ez még soká lesz. Most hadd meséljem el neked, amikor rázártam a tanárnénimre a vécéajtót.

Nagyanyó! – mondta Emma élénken. Előbb beszéljük meg! Ha meghalsz, igenis próbálj meg beszélgetni velem! Akkor tudni fogjuk, hogy lehetséges-e, mert tudom, hogy te mindent meg fogsz próbálni.

Ebben maradtunk, s végre jöhetett a huncutságok elbeszélése.

Reggel párnacsatáztunk, aztán idétlen régi ruhákban balettzenére ugráltunk. Később kishúga is velünk tartott a játékokban, és együtt hallgatták történeteimet.

Mikor lányom a harmadik gyermekével volt várandós, a terhessége közepétől már nem dolgozott.

- Most már nincs szükség rá, hogy ilyen sokat legyetek együtt – mondta.

- Egyébként is, nem vagy jó hatással a gyerekekre. Ugyanazokat a hibákat követed el, mint velünk. Nem a barátjuk vagy, hanem a nagymamájuk. Nem úgy kellene viselkedned, mint egy gyereknek.

Hirtelen vége lett életem egy csodálatos szakaszának. Hétvégente együtt ebédelünk, mert olyankor én főzök. Van, hogy egy-két órácskát játszhatunk, de nem minden hétvégén.

Emma már nyolc éves, komoly nagylány. A ritka együttlétek alkalmával arra kér, hogy írjunk együtt novellát. Nem játszunk cirkuszosat, nem öltözünk idétlen ruhákba, nem párnacsatázunk, s nem kell már királyfiként elalélnom a szépségétől.

A minap lejöhetett hozzám egy órára. Rajzoltunk. Sűrűn pillantott a faliórára, aztán közölte, hogy mindjárt fel kell mennie.

- Hú! Én nem is figyeltem az időt – mondtam.

- Nem baj Nagyanyó, mert én igen. Te olyan gyerekes vagy! …És felelőtlen. Pedig, ha megkomolyodnál, többet lehetnénk együtt.

Puszit adott bűnbánó arcomra, és elindult. Az ajtóból még visszanézett.

- Ez olyan nehéz Nagyanyó. Te tényleg olyan vagy, mint egy gyerek.

Aztán lebiggyesztette szamóca ajkait, s egy nagy sóhaj után azt mondta:

- De én így szeretlek.

A szívem elszorult, s könnyeimen át a rajzát néztem. Felismertem magam a dús fekete hajról, az anyajegyről az arcomon. A hajamban piros masni volt. Mellettem Emma állt, földig érő sötétkék ruhában. …És ő volt a magasabb.