csalad.hu - Kiskartaliné Kiss Ilona: A védelmező szeretet pajzsa olykor egész kicsi emberre is jó
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Kiskartaliné Kiss Ilona: A védelmező szeretet pajzsa olykor egész kicsi emberre is jó

Szondi Réka
2020. febr. 19. 12:09

Tanárnőként mindig is sokat voltam gyerekek, fiatalok között. Vonzott a bájos éretlenségük, a lehetőség, hogy minden közösen töltött percben hozzátehetek valamit a napjukhoz, értelmükhöz, életükhöz. Hittem és a mai napig hiszem, hogy minden élet érték és bár már nyugdíjba vonultam, öt unokám bearanyozza azokat a napokat, amiket fakóbbnak hittem a háttérbe húzódásom követően.

Két lánygyermek után öt fiú unokát kaptam ajándékba. Megdöbbentő tapasztalat volt, mikor két pelenka között a világ legkisebb slagjával szembe spriccelik az embert – persze, mosolygós böffentéssel körítve; vagy amikor már a gumicsizma szárán túl is sikerül besározni magunkat – mert olyan jóóóó!

Frissen vágott hajam ezerfele szállott életem első – hatvan feletti – autós száguldása után: felejthetetlen élmény a dodzsem! Utólag is elnézést, ha sikerült volna keresztül sikítani a búcsúi forgatag zaját.

Aztán a jeles ünnepek is ott vannak: minden szülinapi tortának ad valami különleges ízt az eleddig nem volt tűzijáték… pernye színezi a habot és tölti ki egészségtelenül egészségessé a közösen fogyasztott falat a napot.

Számtalan szép emléket őrzök. Az egyik, ami igen közel áll a szívemhez most megosztom:

Lányom jó pár könnyet elejtett, és aggódva bár, de akkor egy hosszabb időtartamra adta ide nekünk a fiúkat, mondván, feléjük annyit lóg Pali pulival a két srác, hogy az már sok is. Hittem is, nem is. Aznap könnyű, nyári délután volt. Tettünk egy kellemes sétát az utcánk végében álló játszótérhez a gyerekekkel. Vadonatúj mászókák, hatalmas tér labdázni, kerékpár pálya extrákkal – egyszóval minden fiatalság álma! Szuperül éreztük magunkat, ám a nap melege csak nem csillapodott és némi uzsonna reménye is arra sarkalt minket, hogy induljunk haza pár óra önfeledt játék múltán.

És akkor jöttek ők… először csak egy kutyát láttam. Térdig érő, fekete korcs jött felénk, lobogó szemekkel. Felkaptam a kisebbik gyerkőcöt, a nagyobbiknak láthatóan földbe gyökerezett a lába. A csaholás egyre hangosabb és ijesztőbb lett. „Menj innen! Menj!” – kiabáltam az eb felé, de az látszólag olaj volt a tűzre. Olyannyira, hogy elő csalogatta a másik kóbor jószágot az árnyékból. Kisvártatva már ketten kezdtek ránk ugatni és – akár egy farkas falka – egyre kisebb köröket kezdtek írni körülöttünk. Mondanom sem kell, a kisunokám visítva üvöltött már a karomban, míg én húztam volna a nagyobbikat a hátam mögé, nehogy rá rontson a később érkező, nagyobb termetű fenevad. Félelmünket érezve, egyre vadabbul vicsorogtak, én meg nem tudtam, hogy saját verejtékem vagy a kicsi vizelete színezi már a karom. Ekkor volt az a pillanat, amikor Marci unokám bal lábát előre szegezte, súlypontját hátra vitte, majd előre dőlt és…! Hozzáfogott ugatni. Épp úgy, ahogy a család pulijától látta. Sasszézott kettőt és akkor meg a másik kutya felé káromkodott eb módra. Daniban bennakadt a szusz, majd vidám tapsikolással kezdett drukkolni a bátyó műsorához. A kóbor kutyák nem értették. Tökéletes „most-meg-mi-a-fene-van” képük lett! A kivörösödött arcú unokám belendült a produkcióba és már nem dőlt hátulról előre, hanem toppantott dühösen a lábával, mintegy rendet vágva a rendetlenkedők között.

A kutyák fülüket-farkukat behúzva eliszkoltak.

„Takajoggyatok! Jó mondom-e, mama?” „Jól, jól, remekül kisfiam!”- és már nem tudtam, hogy a megkönnyebbülés vagy a kacagás könnyei csurognak az arcomon.

Így tanította meg nekem a legnagyobb kisunokám, hogy a mindenre képes figyelem és ösztönvilág nem csak az iskola falai között tanulható és hogy a védelmező szeretet pajzsa olykor akár egész kicsi emberre is jó!