csalad.hu - Katona Bianka Diana: Az én unoka sztorim – avagy: milyen unokának lenni?
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Katona Bianka Diana: Az én unoka sztorim – avagy: milyen unokának lenni?

Szondi Réka
2020. febr. 19. 10:26

Kedves Olvasók! Én kicsit más szemszögből közelítem meg a témát. Huszonegy éves vagyok, és van nekem egy csodálatos Nagymamám. Hogy miért csodálatos? Alapjába véve az is lenyűgöző, hogy rajtam kívül öt boldog unokának ad mérhetetlen szeretet és törődést.

Mama nagyon fiatalos. Rendszeresen sportol, papával motorozni járnak és nyugdíjas éveik javarészét az utazás teszi ki. Mindketten sokat dolgoztak fiatalon, így nem adatott meg nekik a lehetőség akkoriban, hogy a világot bejárják. Most biztosan ott van benned a kérdés: ennyi utazás mellett hogy van ideje a háztartásra, a családra, és – legfőképp ugye – az unokákra?

Na, ez az, amit a mi nagy családunk sem ért, hogy Mama hogy képes a napok huszonnégy óráját megsokszorozni, de nagyon jól csinálja.

Én vagyok a legidősebb unoka, ergo engem nem kell pelenkázni, bébi táppal etetni és éjszakánként vigyázni rám, ha a szülők kikapcsolódnának. Ellenben én voltam az, aki Őt „Nagymamává ütötte”, így a gondoskodásban én sem szenvedek hiányt. Mama olyan, mint az én barátnőm. Bárhol meg tudok vele jelenni, szívesen tartunk teadélutánt akár a város legközpontibb helyén, hogy elfecseghessem neki minden szívfájdalmam és minden boldogságom. Nem nevezném Mamát maradinak, azonban van egy kritikus pont a mi kapcsolatunkban: a párbemutatás. Nem, nem csak én érdemeltem ki a megtisztelő bíráskodását, „szerencsére” a család többi tagja is óriási dilemmában van, ha új párja lesz és pont becsúszik egy nagy családi ebéd a Mamánál.

Történt egyszer, hogy megismertem egy fiút. Aligha tizenkilenc éves voltam, de természetesen azt hittem, hogy ő lesz életem párja, ki majd gyűrűt húz az ujjamra, kimondjuk az oltár előtt a boldogító igent és szülhetek neki annyi kisbabát, amennyit nem szégyellek. Szinte az első találkozás után már meséltem is a Mamának, hogy megtaláltam életem párját, elmondtam róla mindent, amit csak tudtam, ezzel még nem is volt különösebb probléma, DE mutattam egy fotót az úriemberről. Hiába nem volt bérgyilkos, maffiózó, pedofil és semmi egyéb elítélendő: kopasz volt és hatalmas izmai voltak. Mama rárakta a bélyeget, hiszen aki ilyen természetellenesen néz ki, csakis rossz ember lehet! Abba a szerencsés helyzetbe kerültünk, hogy hónapokon át nem volt olyan családi esemény, melynek keretei között kitehettem volna kedves párom eme remek kihallgatásnak.

Elérkezett a karácsony, szokás szerint Mama előre beharangozta, hogy az ünnep második napján nála ebéd van közös ajándékozással és – nem mellékesen – hízással.

Számomra evidens volt, hogy én már ketten érkezem – attól függetlenül, hogy akkorra már a kapcsolatunk jelentősen megromlott – de Mama szükségét érezte annak, hogy egy telefonhívás keretei között, kissé – nem, nem kissé – gúnyosan, de közölje: „hozhatod, ha akarod”. Mindeközben természetesen hallottam, ahogy az agytekervényei kiabálnak, hogy „de az se baj, ha lebetegszik”. Ezt így ennyivel le is zártuk, nem találkoztam és nem is telefonáltam vele a várva várt nagy napig.

Azt hiszem élete legszebb karácsonyi ajándéka volt, amikor megjelentem a nagyobbik kishúgommal a kezemben utánfutó nélkül: szakítottunk a párommal aznap reggel, gondolom a Mama ránk küldte a rontást, de utólag hálás köszönet, hogy ilyen jók a női megérzései és megkímélt a poklok poklától némi elalvás előtti „Mi Atyánkkal”.

Természetesnek vette, a zsúr végéig meg sem kérdezte, hogy hol van a szimpatikus úriember, hiába láttam azt a bizonyos „végre” elégedettséget az arcán. Nem lenne csattanója a történetnek, ha én most itt elbúcsúznék, drága jó Mamának pedig remek humora van, így mikor segítettem neki lepakolni az asztalt és ketten maradtunk a konyhában, kapott az alkalmon:

- Husikám, őszinte leszek veled! Abszolút nem bánom, hogy nem hoztad magaddal. Én már csak abban bízom, hogy nem egy halaszthatatlan programja akadt, hanem kiraktad, mint macskát… – természetesen ezt faarccal és egy jó iránymutató hangsúllyal fűszerezve, majd emelt fővel kisétált a konyhából.

Ahogy Te, kedves Olvasó, úgy én is azt hittem ez egy jegelhető téma, de a kíváncsisága legyőzte a büszkeségét és utánam nyúlt a kapuban:

- Husikám, ugye lekoptattad ezt a barmot? – közben olyan reményteljesen nézett, mint az óvodás kisgyerek a szupermarketben az édességes soron, úgyhogy nem tudtam kellőképpen frappáns választ adni.

- Le! – hiú mosollyal nyugtáztam, megölelgettem és beültem az autóba. Szerintem sosem volt még rám ennyire büszke.

Mama sokszor nyers, de mindig őszinte és én ezt szeretem benne. Meg persze minden mást is. Az meg már csak maga a grátisz, hogy mimikátlanul is tudja úgy tálalni a véleményét, hogy az valahol vicces legyen, nem pedig bántó, de mégis kellőképpen meggyőző és határozott.

Ilyen az én drága Nagymamám és az ő Husikája nagyon szereti!