csalad.hu - Juhos László: A két rosszpára
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Juhos László: A két rosszpára

Szondi Réka
2020. febr. 24. 16:06

A reggeli nap sugarai bepréselik magukat a redőny nyílásain. Mondhatom nagyszerű! Felébredek, és azon tűnődök, hogy vajon ki volt képes ilyen aljas tettre, hogy nem eresztette le teljesen a rolót.

Bosszús vagyok. Végre kiélvezhetném a jól megérdemelt vakációt, erre tessék. Olyan fáradt vagyok, annyi megpróbáltatás és teendő volt az előző tanévben. Gondolok itt a dolgozatokra, a felelésekre, házi feladatokra, vagy éppen ez utóbbi elmulasztásából adódó konfliktusokra a szüleimmel. Próbálok visszaaludni de egyszerűen nem megy. Kintről beszűrődnek mindenféle állathangok, ráadásul a hasam is kitartóan jelez, hogy ideje lenne már reggelizni. Megadom magam és felkelek. Dühösen megyek ki a nyári konyhába, ahol reméltem, hogy a jól megszokott, uralkodókhoz méltó lakoma vár. Nem ér csalódás. Nagymamám ismét kitett magáért. Több fogás is van az asztalon, amelyek lehetővé teszik fejlődő szervezetem számára, hogy akár egész nap – de ebédig biztosan - ”boldogítsam” nagyszüleimet. A reggelit magányos farkasként fogyasztom el, a falatokat az istenek italával, a házi tejből készült kakaóval kísérem le, amely már ott várt a konyha asztalon, a kedvenc bögrémben. Közben bőven van időm átgondolni, hogy mivel is töltsem el a nap további részét. A lehetőségeim tárháza gyakorlatilag végtelen, aminek maximum nagypapám szabhat(na) határt.

Nagyszerű ötletem támad, építek egy vadász lest, amiről rá lehet majd látni a tanyát övező gyepre. Ez már valami gondolom magamban, komoly férfimunka lesz. Égetően fontos, hogy ezt megvalósítsam, hiszen ez mindenki érdeke. Ezzel győzködöm magam, majd később papámat is, aki végül megadja az engedélyt az építkezésre. Azonban van egy kikötése ,miszerint az akác szál fákat fel ne merjem használni, mert azokat más célra tartogatja. Kezet rázunk. Indulhat a móka, de hamar ráeszmélek arra, hogy egyedül soha nem fogok végezni, így hát azonnal munkaerő toborzásba kezdek. Viszonylag kevés jelentkező merül fel, számszerűsítve egy – az öcsém. Fontos tudni, hogy mi már ezelőtt is számos sikeres projekten dolgoztunk együtt. Gondolok itt például a panzióra, amit a nagy diófára építettünk, továbbá egy feszített víztükrű medencére és egy különálló sárfürdőre, amit a kacsáknak készítettünk. Felhúztunk egy kis boltot is az udvarban, amit együtt vezettünk. A közös munkáknak köszönhetően meg volt a bizalom egymás felé, így sikerül megegyezni mindenben. Kezdődhet a muri, ám hamar rájövünk, hogy azok a faanyagok, amikkel előzetesen számoltuk nem elég strapabírók. Újratervezés. (Az akác kemény, szívós időtálló fa. Beásott cölöpnek, szerkezeti fának tökéletes.) Hoppá! Ránk kacsintott a szerencse. Van itt belőle bőven, néhány darab senkinek sem fog hiányozni, az építkezésnek meg ugye haladnia kell. Tévedtünk, nagypapámnak hiányzott, nem is kicsit. Emlékszem rá, hogy valamit mondott ezzel kapcsolatban a délelőtt folyamán, de annyira izgatott vagyok a les miatt, hogy elfelejtem pontosan mi is az. A terveknek megfelelően folyik a munka. Dél körül nagymamám kilátogat a műveleti területre, elégedett a látottakkal, viszont úgy gondolja, hogy ahhoz, hogy az építkezés továbbra is a megfelelő ütemben haladjon, egy kiadós ebédre lenne szükségünk. Ez bizony kétélű, mert valóban feltöltődünk, viszont annyira tele leszük, hogy le kell dőlnünk papával egy órácskára. Sajnos ez azt jelenti, hogy jelentős csúszásba kerülünk. Ezt behozva végül elkészül a les, hála a kiváló szaktudásunknak és szorgalmunknak. Büszkén lépünk hátra pár lépést és megcsodáljuk a remekművünket. Micsoda emelkedett pillanat. Ha lenne nálunk pezsgő akkor, mint egy újonnan épült hajót felavatnánk az első vízrebocsátása előtt. Ám mivel mindketten kisgyerekek voltunk, így ez értelemszerűen elmarad. Kipróbáljuk hát a lest és nagy meglepetésünkre stabilan áll. Felhőkarcolóként magasodik az alföldi tájon. Már-már azt érezzük, hogy ott fent még a levegő is ritkább. Szóltunk a nagyszülőknek, hogy ők is vegyék szemügyre. Részsikereket érünk el. Mamám oldaláról tapsvihar és örömkönnyek, míg a papáméról pont az ellenkezője. Botrányba fullad a felavatás. Azonnal kérdőre von minket, persze mi mindent tagadunk, bár a tények ellenünk szólnak. Ezután jön a sírás. Először a vádlottak, később a vádló is. Nem egyedi esetről van szó, többször előfordult már hasonló az idők során, azonban eddig rendre mindkét fél hajlott az egyezségre. Így van ez most is a béketárgyalások sikerrel zárulnak. Összeborulunk hárman, majd a papám megbúbolja a fejünket és azt mondja: - Két rosszpárám! Innen tudjuk biztosan, hogy az ügyet lezártnak tekinthetjük, és már törhetjük a fejünket a következő nagy munkán.

Így ment ez évekig, mígnem szépen lassan felnőttünk és közben a nagyszüleim is ”elmentek”. Azonban a les még a mai napig áll bár már nem tűnik olyan hatalmasnak és stabilnak, de ha ránézek, még mindig elő tudja csalogatni a boldog gyerekkoromat, melyben fontos szerepet töltöttek be a nagyszüleim. Remélem egyszer az én unokám is ír majd egy hasonló sztorit.