Juhászné Ihász Magdolna Mária: Életmesék - csalad.hu
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Juhászné Ihász Magdolna Mária: Életmesék

2020. febr. 19. 11:38

A gyermekek szeretik az életmeséket, főleg, ha róluk szólnak. Ha azonban túl sokat hallják őket, már végszavaznak, elvesztik vonzerejüket.

Amikor kicsik a gyermekek, a szülők hajtják a mókuskereket, munkahely, család, gyakorta még tanulás, továbbképzés is, nincs idejük feljegyezni a kedves, mókás kis történeteket. Így aztán a családi legendáriumban kissé összemosódnak a 7 unoka történetei, de talán itt az ideje lejegyezni őket.

A legtöbb családban ugratják, zrikálják egymást a testvérek. Kamaszkorú fiú unokám egy néger kislánnyal barátkozik, családi körben szóba is került ez. Nővére persze nem hagyta ki, hogy beszóljon neki: „Majd dalmaták lesznek a gyerekeitek!” Itt egy hosszabb csitítgatás következett azzal a mondandóval, hogy azt szeretik ugratni, aki ugrik is.

Ikerunokáim ateista szellemben nevelkednek, kisebbek voltak még, de gondoltam, azért egy kis műveltségfélét lehetne beléjük csepegtetni. Egy impozáns templom mellett haladtunk el, rákérdeztem, hogy vajon tudják-e, mi az. Az alábbi párbeszéd több mint mókás volt:

- Ez palota, itt lakik a király.

- Nem, a király Pesten lakik.

- Nem, Pesten anyu testvére lakik.

Hároméves unokám be szeretne jutni a házukba, de az kulcsra van zárva és a szülei bent vannak.

Kitartóan kiabál, hogy nyissák ki az ajtót, engedjék be, majd megunja és így kiált fel:

„Azonnal nyissátok ki az ajtót, mert elfújom a házat!” Nem nehéz kitalálni, hogy a kedvenc meséje A kismalac és a farkasok.

Kevin és Kristóf egypetéjű ikrek, „egybevágólag” hasonlítanak egymásra. Még kicsik voltak, fürdés után felállítottam őket a mosógépre, szemben a tükörrel és úgy törültem meg őket. Kevin volt a soros, nézegette magát a tükörben, illegett-billegett, nézegette magát, majd felkiáltott: „Jéééé, a Kristóf!”

Bújócskáznak a lakásban a gyerekek. A legkisebb, olyan háromévesforma kislány türelmetlen, rögtön előbújik rejtekéből, hogy azonnal megtalálhassák. A nagyobbak megmagyarázzák neki, hogy ebben a játékban az az ügyes, aki jól elbújik és soká találják meg. A kicsi értelmes képet vág, majd amikor legközelebb felhangzik, hogy „Aki bújt, aki nem, megyek!” kikiáltott egy függöny mögül: „Nincsen vagyok!”

Unokámmal Boszniába készültünk a Jajce vízeséshez. Gondoltam, próbára teszem, hogy tudja-e kik lakják Boszniát. Szinte lehetett hallani, ahogy kattog az agya (Csehországban csehek élnek, Szlovákiában szlovákok, Romániában románok, Szerbiában szerbek és a többi), büszkén rávágta: „Bosznyok!”

Unokáimat szerettem becézgetni, az akkor még egyedülit „gyöngyöm”-nek becéztem és imádtam, amikor arra a kérdésre, hogy: „Mije vagy te a nagymamának?”, selypesen azt válaszolta, hogy a „Dönde”. Aztán egyszer csak azt mondta, hogy ne hívjam én őt döndömnek. „Hát akkor hogyan?” – kérdeztem. „Csijjagomnak!” Megszólalt bennem a kisördög, „aztán milyen csillag vagy? Vörös-, sárga- aranycsillag?” (Ezek a fogalmak csak a felnőtteknek bírnak tartalommal.) „Józsaszín” – vágta rá. Hiába no, akkor még rózsaszín a gyerekek lelke.

Olyan másfél éves lehetett az egyik kislányunokám, alig tudott még járni, bizonytalan kacsaléptekkel közlekedett, beszélni még egyáltalán nem tudott. Odatipegett a földön fekvő üres cumisüveghez, felemelte, odanyújtotta nekem és rámutatott az ajtóra. Ez volt a parancs a mamaszolgálónak, hogy hozzon a cumisüvegbe teát.

Négyéves unokám, Viki gyakran mondja édesanyjának, ha felhúzza magát rajta, felbosszantja, hogy “Anya, most már nyugodjál meg! Csendet szeretnék! Érted? Csendet!”

Egy másik sztori Vikivel: mindig megsértődik és látványosan kivonul az adott helyiségből, ha erőteljesen rászólnak és sértve érzi az önérzetét. Egyik este ugyanez történt, csak épp altatásnál. Édesanyja és édesapja rászólt, erre felpattant és ki akart rohanni, de megtorpant az ajtóban, mikor látta hogy vaksötét van a szobán kívül és ezt mondta dühöngve: “Szégyelljétek magatokat! Most nagyon mérges vagyok rátok!” Erre a reakcióra kitört a nevetés.