csalad.hu - „Itt most nagyobb szükség van rám, mint otthon” – beszélgetés dr. Fodor Réka missziós orvossal
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!
„Itt most nagyobb szükség van rám, mint otthon” – beszélgetés dr. Fodor Réka missziós orvossal
Szűcs Anikó
2020. máj. 23. 8:00
Interjúk
Amikor idén március 20-án dr. Fodor Réka felült a Nigériába tartó repülőgépre, még nem sejtette, hogy a kéthetesre tervezett afrikai missziója több hónaposra nyúlik majd. A kétgyermekes édesanya még soha nem töltött ennyi időt távol a családjától, ami komoly próbatételt jelent számára az egyébként is kivívásokkal teli krízishelyzetben.

Réka tizenkét évesen olvasta először Albert Schweitzer életrajzát, ami meghatározó élmény volt számára. Csodálta a Nobel-békedíjas orvost, aki kórházat alapított Afrikában, és ott önkéntesként gyógyított. Onnantól kezdve az volt az álma, hogy egyszer ő is missziós orvos legyen – Afrikában. Akkor persze még nem gondolta, hogy évtizedeket kell majd várnia arra, hogy teljesüljön ez a vágya. Amikor 2015 tavaszán megtudta, hogy a Magyar-Afrika Társaság missziós orvosokat keres Afrikába, úgy érezte, hogy a felhívás neki szól. Az elhivatott doktornő, már kétgyermekes családanyaként, az év nyarán negyven napot töltött Ugandában, majd onnan hazatérve személyes hangvételű könyvet írt életének sorsfordító pillanatairól.

Akkortájt találkoztam vele először, és ma is a fülemben csengenek Réka szavai: „A legfontosabb, hogy merjük megélni az álmainkat, mert ha lemondunk róluk, akkor a kiteljesedésünk lehetőségéről mondunk le.”

„Se ki, se be, itt ragadtam”

A doktornő 2016-ban hozta létre az Afréka Nemzetközi Humanitárius Alapítványt, amelynek legfőbb célja, hogy elmaradottabb országokba, térségekbe és katasztrófa sújtotta területekre egészségügyi missziókat szervezzen. A „nigériai kapcsolatot” dr. Csókay András idegsebész professzornak köszönheti, akivel több éve mély barátságot ápol. Réka ma már évente kétszer, tavasszal és ősszel három-négy hétig szolgál a nyugat-afrikai országban. Idei első utazása is a szokásos orvosi missziónak indult, de a koronavírus-járvány teljesen átírta a forgatókönyvet.

– Március 20-án érkeztem meg Nigériába harmadmagammal, majd másnap lezárták az ország összes repülőterét. Onnantól kezdve se ki, se be, itt ragadtam – meséli Réka. – A nyolcmillió lakosú Onitsha városában vagyunk, a katolikus érsekség legnagyobb kórházában dolgozunk. Eredetileg úgy terveztük, hogy a mostani missziónk során szűréseket végzünk, ellátjuk gyógyszerekkel és a szükséges orvosi segítséggel a rászorulókat: ehhez hárommillió forintot kaptunk a Hungary Helps Programtól. A járvány azonban közbeszólt, és totálisan felülírta a terveinket... Abban az államban, ahol mi tartózkodunk, nincs lehetőség a tesztelésre, az onitshai kórházban egyetlen intenzív ágy sincs, nincs járványhelyzetre kiképzett személyzet, ezért engedélyt kaptunk, hogy a gyógyszerekre szánt pénzből maszkot, kesztyűt, fertőtlenítőszert, szappant vásároljunk. Ebben a helyzetben a legfontosabb a prevenció, úgyhogy tanítjuk a helyieket a megelőzésre, hiszen nekik nincs más esélyük.

Összefogtak a magyarok

Rékáék tehát áthelyezték a hangsúlyokat, újratervezték az előttük álló legfontosabb feladatokat, és humanitárius misszióvá alakultak, mert a járvány várható következményei miatt elsősorban élelmiszert kell beszerezniük és szétosztanunk.

– A kétszázmillió lakosú országban százötvenmillió embernek nincsen megtakarított pénze, sem felhalmozott készlete – magyarázza. – A legszegényebbek napi egy dollárból élnek, máról holnapra. Amikor március végén a korlátozások miatt bezárták a piacokat, a helyiek többsége elvesztette a megélhetését, nincs mit enniük, és ha nem segítünk, akkor szó szerint éhen halnak.

Réka alapítványa (Afréka Alapítvány 10101346-27099400-01004002; IBAN: HU66; SWIFT kód: BUDAHUHB) ezidáig tíz teherautónyi, azaz hatvanezer kiló rizst osztott ki magyar adományozók segítségével.

– Ez így jól hangzik, de ezzel még mindig csak kétezer családnak az egyheti élelmiszerellátását oldottuk meg. Mégis a magyar összefogás egy nagyon szép példa, ráadásul több helyi tehetősebb embert is adakozásra késztetett – jegyzi meg boldogan Réka. Aztán még egy jó hírrel szolgál: május elején szerencsére enyhültek a korlátozások, és kinyitottak a piacok. A megfelelő óvintézkedéseket persze mindenhol be kell tartani, ezzel együtt most egy kicsit jobban érzik magukat.

A hit ereje

Amikor arról faggatom Rékát, hogy az életvidámsága és az optimizmusa sosem hagy-e alább, elárulja, hogy időnként nála is akadnak mélypontok.

„Néha kételkedni kezdek abban, hogy az az icipici segítség, amit én adok a nigériaiaknak, vajon mennyit jelent az ő mérhetetlen szenvedésükhöz képest.”

– Éjszakánként néha titokban elsírom magam, mikor a fekete testvérkéim nem látják, mert kételkedni kezdek abban, hogy az az icipici segítség, amit én adok a nigériaiaknak, vajon mennyit jelent az ő mérhetetlen szenvedésükhöz képest. Olyankor hajlamos vagyok megkérdőjelezni az értelmét mindannak, amit csinálok – mondja Réka. – Közben pedig tudom, hogy a legapróbb segítségért is hihetetlenül hálásak. Az itt élők mély, rendületlen hite tartja bennem a lelket, és lendít át a mélypontokon. Valójában sokkal többet kapok tőlük, mint amennyit adni tudok. A nigériaiak a legembertelenebb körülmények között is tudnak a jóra összpontosítani, annak örülni, amijük van, és tudnak őszintén mosolyogni. Van mit tanulni tőlük!

„Számomra ők a legfontosabbak”

A doktornő saját bevallása szerint végtelenül hálás a sorsnak, amiért a férje (Greguss Sándor író – a szerk.) és a két lánya kezdettől fogva támogatja őt a missziós tevékenységben.

„Bár több ezer kilométerre vagyunk egymástól, a férjem és a lányaim tudják, hogy számomra ők a legfontosabbak.”

– Soha nem árultam zsákbamacskát Sanyinak ezzel kapcsolatban – szögezi le Réka. – Amikor huszonhárom évvel ezelőtt megismerkedtünk, meséltem neki a nagy álmomról. Aztán úgy alakult, hogy csak tizennyolc évvel később jött el az én időm, de a levegőben mindig benne volt Afrika – teszi hozzá mosolyogva. – Akkor is a férjem volt a leglelkesebb drukkerem, amikor 2015-ben jelentkezem arra a bizonyos felhívásra. A családom számára abszolút magától értetődő volt, hogy kihasználom a lehetőséget. Az első perctől kezdve biztattak és biztosra vették, hogy beválasztanak a misszióba, mondván, nekem ez a gyerekkori álmom. Azóta is mindenben mellettem állnak. Ezért bírják ki, bírjuk ki az olyan embert próbáló időszakokat is, mint a mostani. A családom attól fantasztikus, mert tudják, hogy most az éhínség ellen csak így tudok küzdeni: én pedig erőt merítek a támogatásukból. Bár több ezer kilométerre vagyunk egymástól, a férjem és a lányaim tudják, hogy számomra ők a legfontosabbak.

„Le a kalappal a családom előtt!”

– Ezzel együtt lelkiismeret-furdalásom van – folytatja Réka –, mert úgy terveztem, hogy most csak két hétre jövök. Mindig az őszi misszió a hosszabb, általában azt viseli nehezebben a családom. Amikor az érkezésem másnapján lezárták a repülőtereket, és tudatosult bennem, hogy nem tudok akkor hazamenni, amikor szeretnék, eléggé elkeseredtem, mert tavaly novemberben megígértem a kisebbik lányomnak, a tizenkét éves Kingának, hogy soha többet nem utazom el egy teljes hónapra, csakis rövidebb időre, és éppen ezért úgy vásároltam meg a repülőjegyet, hogy húsvétra biztosan otthon legyek. Így most duplán nehéz nekem, egyrészt, mert még soha nem voltam távol tőlük ilyen sokáig, másrészt tettem egy ígéretet, amit máris megszegtem. Kinga mégsem tett szemrehányást nekem, a lányom tizenkét évesen is megértette, hogy nem én tehetek arról, hogy így alakult. Persze ettől még nagyon hiányzom neki. Több mint két hónapja itt vagyok, és június 10-ig biztosan nem tudok hazamenni, mert megint meghosszabbították a repterek lezárását. Úgyhogy le a kalappal a családom előtt, mert zokszó nélkül tudomásul vették, hogy minimum még egy hónapig nélkülözniük kell, és nem éreztetik velem, hogy neheztelnének rám.

Közös élmények Nigériában

Réka hozzáteszi: abban, hogy a családja ilyen megértően és támogatóan viszonyul a misszióihoz, nagy szerepe van annak, hogy a férje és a lányai jó pár embert ismernek a kintiek közül.

– Csókay professzorral rengeteget meséltünk az otthoniaknak az onitshai közösségről, másrészt olyan jól összebarátkoztunk Bazil atyával, az érsekség egészségügyi koordinátorával és Izunna atyával, a kórházunk igazgatójával, hogy múlt évben meghívtuk őket Budapestre – újságolja Réka.

– Mind a ketten nálunk laktak, és olyan jóban lettek a családommal, hogy Bazil atya visszahívott mindannyiunkat Onitshába. Így tavaly novemberben a férjem és Anna lányom is velem jöttek Nigériába. Anna azóta is élete eddigi legnagyobb élményeként emlegeti az itt töltött két hetet. Egyrészt nagyon sokat kapott ettől az utazástól, másrészt nagy hatással volt rá az itteni emberek élő hite. Azóta számos iskolában, gimnáziumban tartott tanúságtevő előadásokat, A nagyobbik lányom nagyon szeret filmezni, ő készíti a videóinkat, úgyhogy Anna több szempontból is hasznossá tette magát az alapítványban.


„A férjem a legfőbb támogatóm”

Mint ahogy Réka férje is aktívan kiveszi a részét az alapítvány körüli teendőkből, és rengeteget segít feleségének a háttérmunkákban.

– Idekint gyakran akadozik az internet, úgyhogy általában megosztok a családdal pár gondolatot a napi élményekről, történésekről, átküldöm nekik az aktuális fotókat, és a férjem írja a posztokat az Afréka Alapítvány Facebook-oldalán – mondja a doktornő. – Nekem amúgy sem lenne sok időm erre, ráadásul a férjem író: annak idején az Afréka-könyv megírásában társszerzőként közreműködött. Tehát túl azon, hogy most otthon helyettem is helyt kell állnia, Sanyi nemcsak bébiszitter, meg anyuka és apuka egy személyben, hanem ő a legfőbb támogatóm, elkötelezett háttérharcosa ennek az egész ügynek. Számára ugyanolyan fontos az én „Afrékaságom”, mint nekem.

– Hogy jelenleg melyikünk van nehezebb helyzetben? – teszi fel Réka a költői kérdést. – Őszintén? Nem tudom. Az otthoniak rosszul viselik a karantén-időszakkal járó bezártságot. Én itt egyáltalán nem érzem magam bezárva, nekem az emberek szenvedését látni nagyon nehéz. Mégis azt érzem, hogy itt most nagyobb szükség van rám, mint otthon. A férjem és a lányaim pedig világbajnokok, mert ezt megértik.

Olvasgasson további érdekes interjúkat: