Hankószki Fanni Regina: Csak kilenc tányér - csalad.hu
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Hankószki Fanni Regina: Csak kilenc tányér

2020. febr. 19. 11:25

Vasárnap délelőtt volt. Úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna. Minden vasárnapot a nagyiéknál töltünk, mert csak ezen a napon lehet együtt az egész család. Apa, anya, húgom, keresztanyám, férje, a két unokaöcsém, no meg persze mama és papa.

Ez most sem lett volna másképp. Ám ez alkalommal nem érkezett meg mindenki a vasárnapi ebédre. Apa ugyanis nem jelent meg, amit furcsálltam, pedig csak 10 éves voltam. Húgom, aki alig múlt el 6 persze nem vett észre semmit. Sőt, mindenkin az látszott, hogy nem történt semmi. Semmi! Egy üres hely, üres tányérral, tiszta kanállal, villával és késsel. Megterítve az asztalon. A legszélén ugyan, de azért láthatóan anya mellett. Most is mint általában, rám hárult a terítés. És én most is, mint mindig, 10 személyre terítettem.

Ebéd közben csak a kanalat merítgettem a levesbe, de a számba egyik se jutott. Egy falatot sem tudtam lenyelni a torkomon. Hol a család gondtalan arcát néztem, hol a bejárati ajtóra sandítottam, ami pont szemben volt velem. Időközben eljutott a tekintetem anya arcára is. Na rajta látszott, hogy valami nincs rendben. A szeme alatt éktelenkedő karikákból arra következtettem, hogy nem aludt az éjjel. Sőt, megfigyeltem, hogy azt a fülbevalót hordja, amit tegnap vett fel az eljegyzési partira. Nem is aludt az éjjel, hisz mindig kiveszi elalvás előtt. Ezt a gondolatmenetet másodpercek alatt hoztam össze. Ennyi idő azonban arra is elég volt, hogy túl sokáig hagyjam a tekintetem anyán. Gyorsan folytattam az ebédet a második elfogyasztásával, mert a leves addigra kihűlt. Kis idő elteltével mindenki elégedett vigyorral állt fel az asztaltól.

Félrehívtam anyát és egyből nekiszegeztem a kérdést. Hol van apa? Ha mész valahova, miért nem ő visz el? És egyébként is: aludtál te az éjjel? Anya csak nézett rám. Aztán elmondta, hogy válni fognak. Nem bírtam tovább, és sírva fakadtam. Kirohantam a szobából. Anya utánam jött, de én bezárkóztam a fürdőbe. Képtelen voltam elfogadni. Mintha a lelkem két darabra szakadt volna. Nem akartam erről beszélni. Sajnos azonban a pirosra sírt szemem elárult. Ahhoz a két emberhez kellett, hogy forduljak, akiket mindig próbáltam kímélni az ilyen lelkizésektől. Anya szerint nem szabad felzaklatni az időseket. De ebben a helyzetben most ez sem érdekelt.

Elmeséltem nekik a felfedezéseimet, de olyan érzésem volt mintha tudnának a dologról. Mint kiderült, ez igaz is volt.

- Tudjátok, attól félek, hogy ha apa nem szereti anyát, és anya se szereti apát, akkor már engem sem szeretnek!

Nagymamám gyorsan közbevágott.

- Na, ezt azonnal verd is ki a fejedből! Apád és anyukád már régen nincsenek olyan viszonyban, mint voltak, az igaz, de én és a nagyapád tudjuk, hogy az ég világon mindennél jobban szeretnek téged, és ezen a válás sem fog változtatni.

- Honnan vagytok ennyire biztosak?

- Van, amiről nem tudsz kislányom. – kezdte nagyapa. Pár évvel ezelőtt történt valami, ami megváltoztatta a hozzáállásukat a dolgokhoz.

- Elmesélitek nekem?

- Persze. 4 éves lehettél, amikor is én és a nagyapád úgy döntöttünk, hogy elmegyünk egy kicsit kirándulni, csak mi ketten. Azonban anyukád és apukád már akkor is sokat veszekedett, és nem akarták, hogy ezt lásd. Így magunkkal vittünk téged is. Busszal mentünk egy csoporttal. Az egyik állomás a Tiszánál volt. Hajókáztunk, finomakat ettünk, múzeumokban jártunk. Mielőtt elindult volna a csoport haza, kaptunk még egy órát, hogy azt szabadon eltölthessük. Mi nagyapáddal a sétálást választottuk. Kérdeztük, hogy velünk jössz-e, vagy maradsz a buszon? Azt felelted, hogy nem jössz velünk, mert álmos vagy. Megértettük és otthagytunk. Gondoltuk nem lesz baj, van még a buszon jó pár felnőtt. Aztán te gondoltál egyet és 10 perccel később utánunk akartál jönni. A csoport nem figyelt rád, és a busz ajtaja is nyitva volt. Te ezt kihasználva leszálltál a buszról és utánunk eredtél. Sokáig mentél a park ösvényén, ahol mi is sétáltunk. Csakhogy, mi a másik irányba mentünk. Te, valakiket követhettél, és egy pár elmondása szerint kiabáltál is utánunk. Azt hitted két idegenre, hogy mi vagyunk és szaladni kezdtél, hogy várjanak meg. Miután rájöttél, hogy nem minket követtél elsírtad magad, és nem tudtad, hogyan tovább. Mi addigra már visszatértünk a buszra, és ijedten állapítottuk meg, hogy nem vagy rajta. Kérdezősködtünk, hogy nem látott-e a csoportból valaki, de senki nem vette észre, hogy eltűntél. Kétségbeesetten kezdtünk el keresni. A neveden szólítgattunk, de nem érkezett sosem válasz. Aztán felhívtuk anyukádat és apukádat, akik miután értesültek erről, azonnal kocsiba szálltak, és idejöttek. Együtt folytattuk tovább a keresést. Anyukád folyamatosan azt mondogatta, ha mi nem veszekedtünk volna otthon, akkor nem kellett volna eljönnie ide, és akkor nem tűnt volna el. Nem minket, hanem magukat hibáztatták. Egy kis idő elteltével a szólongatások hatására megleltünk. Egy padon ültél egy házaspárral, akikről azt hitted hátulról nézve, hogy mi vagyunk a nagyapáddal. Mind boldogan öleltünk át téged, és anyukádék akkor megfogadták, hogy nem fogják elhagyni egymást. 6 évig ezt betartották, miattad. Úgyhogy büszke lehetsz magadra, hogy sikerült egyben tartanod a családodat. Most viszont, el kell engedned apukádat, mert így lesz a legjobb. Mindig fogsz vele találkozni, amikor csak szeretnél. Nem fogsz hiányt szenvedni.

Nem tudtam hirtelen megszólalni. Én voltam az, aki még hat évig összetartotta volna a családunkat? Ez igazán feldobott. Köszönhetően a nagyiéknak. Rájuk midig lehet számítani. Igazuk van!

- Köszönöm mama, papa! Most már tudom, mi a helyes döntés. – mondtam, majd boldogan öleltem át őket…

Egy újabb eseménytelen vasárnap. Minden vasárnapot együtt töltünk a családdal. A vasárnapi ebéd mindig három fogásos. A terítést is én végzem még mindig. De most már csak kilenc személynek: anyának, húgomnak, keresztanyámnak, a férjének, két unokatestvéremnek, no meg persze mamának és papának.