csalad.hu - Dr. Szabó Erzsébet: Éjféli ajándék
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Dr. Szabó Erzsébet: Éjféli ajándék

Szondi Réka
2020. febr. 19. 10:40

Néhány éve vártam már unokákra, de csak nem akartak megérkezni. Lányom is, fiam is bizakodással intettek türelemre, de én egyre erősebben sóvárogtam utánuk. Ha csak rágondoltam, hogy nagymama leszek, máris hevesebben vert a szívem.

Nagy igazság, ha Isten ad, bőven ad. Nálunk is így volt. Egy napon éppen hazafelé igyekeztem, amikor megcsörrent a telefonom.:”Anyukám,kettő lesz!”- hallottam a lányom örömtől elfúló hangját a vonal másik végén.”Mi kettő?”- kiáltottam a kagylóba.”Ikreim lesznek!” Egyszeriben megfordult a világ velem. Már láttam lelki szemeim előtt a pufók arcocskákat, és éreztem a semmivel össze nem hasonlítható „babaillatot”.Mivel a lányomék kétszáz kilométerre laktak tőlünk, az örömmel együtt az aggodalom és a féltés is beköltözött a szívembe. Mint később kiderült, nem volt alaptalan. A harmincegyedik héten császármetszéssel megszülettek a kislányok. Amikor megláttam őket, mindenhol csövek lógtak parányi kis testükből. Eliza volt a nagyobb, ezerhétszáz grammal, Rebeka a kisebb, 1200-zal. Úgy éreztem, minden álmom összeomlott. Az orvos elmondta, hogy Rebekát alig tudták az anyaméhből kiemelni, mert szinte elúszott, elbújt a kéz elől, amely „erőszakkal kitépte”őt abból a biztonságos fészekből, amely harminc héten keresztül védelmezte, melengette őt. Történt mindez akkor, amikor még nagyon jó lett volna abban a puha oltalomban megerősödni, felkészülni erre a világra. Eliza napról-napra szépen fejlődött, de Rebeka hamarosan súlyos fertőzést kapott. Heteken át küzdöttek az életéért az orvosok és a szülők egyaránt. Hathetesen sürgős életmentő műtéten esett át és 90 dekára fogyott. Hála Istennek, szerencsésen gyógyult egy fővárosi kórházban, ahol az édesanyja éjjel-nappal mellette volt. Ekkor már bizakodtam, hogy fizikálisan felépül. Ő is küzdött, olyan erővel kapaszkodott az Életbe, hogy az orvosok is megcsodálták ezt a vasakaratot, ezt az élni akarást. Nekünk nem volt más dolgunk, „csak”segíteni őt ebben az ember feletti harcban. Sikerült, de egy dolog még mindig aggasztott. Azon rágódtam, hogy a fizikai felépüléssel vajon kézen fogva jár-e majd az értelem is. A sok gyötrelem nem károsította-e a szellemi fejlődését? Az orvosok azt mondták:” Az idő előre haladtával majd meglátjuk.” „Nesze semmi, fogd meg jól!- gondoltam, s attól fogva – mint szakember – figyeltem képességeinek alakulását. Az édesanya a helyzet magaslatán volt minden cselekedetével, s a lányok egyre feljebb kapaszkodtak azon a csúcson, melyet úgy hívunk, személyiségfejlődés. Rebeka semmivel sem maradt le ikertestvérétől, talán csak egy kicsit törékenyebb alkatú, de ma is olyan erős akaratú, okos, céltudatos minden tevékenységében, mint annak idején az életéért való küzdelemben volt. Alighogy túljutottunk az egyik évben ezen a „nagy kalandon”, a következő év elején a fiamék állítottak be hozzánk csillogó szemekkel:” Édesanyám, dupla nagymama leszel!” Nekik is ikreik lettek, de ott egy fiú és egy kislány. Ők könnyedén, tánclépésben jöttek a világra, mindannyiunk nagy örömére.

Ez a 4 unokám van. Ha választani kellene közülük,azt mondanám:”Inkább vegyék le a fejemet, de nem tudok választani.”Nincs is rá szükség, hiszen az én lelkem közepén ők ülnek ott négyen, egymásba kapaszkodva, más-más erényekkel, de csordultig telt szeretettel a szívükben. Számos aranyos kis történet rőzselángként világítja meg az együtt megtett utunkat. Egy eset azonban mégis kiviláglik a többi közül.

Szilveszter éjszaka volt. A gyerekeim közösen vettek részt egy óév búcsúztató programon, a 4 unokát (két 2éves és két 3éves) pedig ujjongó örömmel én vállaltam erre az éjszakára. Éreztem, hogy felejthetetlen lesz. Játszottunk, báboztunk, nevettünk, vigadtunk közösen, míg a 4 gyermekből 3-at éjfél előtt kifárasztott a sok élmény, elnyomott az álom. Egyedül Rebeka maradt ébren, mert ő meg akarta várni minden áron az újévet. Éjfélkor koccintottunk, ő, a nagypapa meg én, aztán odamentünk az ablakhoz, ahonnan tudtam, hogy jól látható lesz a tűzijáték. Rebekát felállítottam a karosszékre, hátulról átöleltem, elhúztuk a függönyt és átszellemült várakozással néztünk a vár fölött sötétlő égre. Hamarosan felröppentek az első tűzvirágok, piros, sárga, zöld, narancs, s ki tudja még hány féle-fajta szemkápráztató gyönyörűség. Rebeka szeme különleges ragyogással telt meg a csodálatos látványtól, a lélegzete szaporábbá vált, ahogyan eltöltötte ez a mágikus élmény, arcára kiült az elragadtatás szépsége, és kiskezeit maga előtt szorosan összekulcsolva ujjongott: „Olyan boldog vagyok, hogy azt sem tudom, mit csináljak.”

Én is. Hiszen egy elsuhanó pillanat halkan lerakta tündöklő ajándékát lelkem tornácára, hogy örök nyomot hagyjon ott a múló időben, majd búcsút intve tovatűnjön az Élet zajos országútján.