Dr. Laczkó Ilona: Kopasznyakú

Nem hagyhatom abba, forró nyári délután van. Meg uzsonnaidő is, s ébredéskor ez a fiú mindig szomjas és éhes. Ritka alkalom, de most csak ketten vagyunk itthon.

– Előkészülök a holnapi ebédhez – próbálok higgadt maradni, közben megigazítom a félrecsúszott konyharuhát a tálon, amelyből kilátszik a csirkefej. – Paprikás csirke lesz nokedlivel, a kedvencetek.

– Meg kovászos uborka?

– Igen.

Máté szeméből eltűnik a rémület, szalad a kis sámliért, leteszi mellém, rááll, és bíztató mosollyal néz rám.

– Segítek, mama.

– Köszönöm.

Mély levegőt veszek, változatlanul tanácstalan vagyok. Imádja a csirkéket etetni, itatni, kiengedni a tyúkudvarból, majd harciasan segít visszaterelni őket, de ez most más.

– Nem vagy szomjas? – próbálkozom.

– Megittam a teámat, és megettem az utolsó palacsintát.

Büszkén bólint, hogy megértsem, ő már nagyfiú. A négyévesek önbizalmával néz rám, és az az érzésem, bíztat, ne féljek. Annak nagyon örülök, hogy a csirke feje a tálban van, nem előtte kell levágnom. Bárcsak ugyanígy túl lennék a belezésen is!

– Mama, egészen biztosan nem él már? – kérdi óvatosan, és szinte vigyázban áll a sámlin.

– Egészen biztosan – nyelek egy nagyot –, hisz a feje már nincs a nyakán.

– Micsoda!? Várj, megnézem!

Fürgén leugrik a sámliról, átviszi a másik oldalamra, felpattan rá, és alaposan megnézi a csirke fejének a helyét. Meglepetten látom, hogy nem borzad el, hanem leplezetlen kíváncsisággal méregeti a nyakat. Elmosolyodom. Máté vagány gyerek, de rendkívül kényes, étkezésnél minden falat után megtörli az ujjait – papa mindig mondja, egy saját szalvétagyár kellene nekünk –, a rántott csirkecomb csontjára pedig alufóliát kér fogónak.

– Akkor már nem lélegzik.

Nem kérdezi, hanem kijelenti. Megnyugszom, nem kell beszélnünk élet és halál kérdéséről.

– Nem. Nézd, ez a légcsöve – mutatom, és látom, lelkesen bólogat, kicsit közelebb hajol. – Ez pedig a nyelőcsöve, amin a kukorica a zúzába kerül.

– Amit anya úgy szeret. Hol a zúza?

Ettől féltem, de ő csillogó szemekkel várja a választ. Bemetszem a has két oldalát és szétnyitom, ahogy szoktam. Rásandítok, egyre közelebb hajol, majd hirtelen kapja a sámlit, hogy a másik oldalon, közelebbről láthasson mindent. Ezalatt gyorsan kihúzom a beleket, de már nincs időm a szemetesbe dobni.

– Nem látom a zúzát. Mi ez a sok cső?

– Ezek a belek – mondom tárgyilagosan. – Nézd, ez itt a máj, ez a lép és itt a…

– Zúza! – kiált diadalmasan, és egy pillanatig úgy tűnik, érte nyúl. – De mi ilyen büdös?

– A belekben a… – motyogom zavartan.

– Ja, a kaki!

Könnyedén legyint, rólam pedig mázsás súly gördül le. Nem hiszem el, hogy ez ilyen egyszerű. Leválasztom a zúzát, a májat, a lépet, mutatom neki az epét és a belekkel együtt a vödörbe dobom. Öreg macskánk a vödör mellett őrködik, de finomabb falatra várakozik: a gigára. Amikor ledobom, Máté nevetve figyeli, ahogy elfut és mohón befalja.

– Mama, hol a szíve?

A borsólevesben a szív meg a lép a kedvence. Most izgatottan nézi a vödröt nem dobtam-e ki a belekkel.

– A szív még bent van a helyén.

– Megnézhetem?

– Persze.

Felé fordítom a csirkét, szétnyitom, hogy belásson. Ám útban van a kezem, elhúzza, de akkor összezáródik a nyílás. Izgatottan próbál bekukucskálni jobbról, balról, de nem mer hozzányúlni. Egyszer csak szalad a kisházához és visszakiált, hogy várjak. Jön hamarosan az elemes láncfűrészével. Megdöbbenek, mit akarhat vele. A fűrészt ledobja a vödör mellé, ugrik a sámlira, kezén a fűrészhez tartozó munkáskesztyű. Már fogja is a csirkét belenéz, és boldogan mondja:

– Látom! Kivehetem?

– Persze, próbáld meg!

Tartom a csirkét, és igyekszem nem mosolyogni azon, ahogy kesztyűs kézzel próbál benyúlni a szívért. Hadakozik egy darabig, majd jobb kezéről valahogy lekerül a kesztyű, és kisvártatva diadalittasan felkiált:

– Megvan! De szép! Ez az enyém lesz holnap, ugye?

– Persze, tedd a tálba!

Vidáman felkapja a konyharuhát a tálról, és belepottyantja a szívet a vízbe. Nem engedi mindjárt vissza a törlőt, hanem homlokát ráncolva nézi a csirkefejet. Nem tudom eldönteni, mire gondolhat.

– Miért nem piros a taraja?

– Mert nincs benne vér.

– Hol van?

– Abban a másik tálban, majd megsütöm hagymával, nagyon finom, te is megkóstolhatod.

Nem mozdul.

– A szemét nem kell kivenni?

– Nem.

– Akkor jó. Azt hittem elfelejtetted. Van még benne valami?

– A tüdejét és a veséjét nem szoktam kivenni – nem kérdi miért, csak bólint. – Szétvágom és meglátod azokat is.

A combokat, szárnyakat ő mossa le, majd tiszta vízben a belsőségeket is, végül puszta kézzel pakol mindent egy tálcára.

Hazaérkeznek a szülei és döbbenten figyelik, ahogy zsírtól fénylő kézzel ügyködik a mészárszéken. Ő megtörli a kezét és boldogan ugrik apja nyakába.

– Képzeld, felboncoltam egy egész döglött csirkét!

– És te kopasztottad?

– De apa, ez a kopasznyakú volt!