Miért írom ezt? Mert a szülésről szóló írás megint mozgásba lendített sok olyan „jóakarót”, akik már ugrásra készen várták, hogy beleköthessenek valamibe. Jöttek a „mi is szültünk, mégsem írjuk le”, „nekem is fájt, mégsem szenvedek”, „minek szül, ha fél tőle” megjegyzések és még sorolhatnám a kedves sorokat…

Hölgyeim! Fontos, hogy ne csak a rózsaszín, csilllámpónipukiszivárványfelhős dolgokról beszéljünk! Igenis kell tudni azokról az érzésekről, gondolatokról, netán cselekedetekről beszámolni, melyek nem annyira tökéletesek, amik nem feltétlenül illenek bele abba az idilli képbe, amit az emberek a terhességről, a szülésről és az anyaságról gondolnak. Jobban mondva, igenis tökéletesek, de az összes szenvedéssel, lemondással, megalkuvással, fájdalommal együtt azok. Nekem nagyon sokat segített volna, ha anno találok olyan írásokat, amik megnyugtatnak, hogy nem kell mindig mindennek örülni, hogy ne érezzem magam egy hibás csődtömegnek, mert néha elbizonytalanodok, és mert máshogy érzek, mint ahogy elvárják. Igen, azt hiszem, ez a kulcsszó, az elvárás. Az anyáktól mindent elvárnak. És mivel az anyák gyakran nem merik vállalni a valós érzéseiket, nem mernek beszélni a kevésbé mesébe illő részletekről, mert félnek a rájuk zúduló ítéletektől, ez egy ördögi kör. Ettől a sok áltökéletes képtől nők, feleségek, anyák ezrei szenvednek, és hajszolják bele magukat egy hosszútávon fenntarthatatlan hazugságba. És miért? Mert „jaj, mit fognak mondani mások!” „mit fognak rólam gondolni?”, „mi lesz, ha megtudják?”.

Elmondjam, mi lesz? SEEEMMMMIIIII!

Ellenben, ha picit több ember felvállalná a valós énjét, a valós problémáit, létező érzéseit, talán többet tudnánk segíteni magunknak és másoknak.

A gyerekeinket nem tudjuk lepúderezni

És ha már magunk miatt nem is tesszük meg, tegyük meg a gyerekünkért! Tényleg azt hisszük, hogy őt is becsaphatjuk? Van egy nagyon rossz hírem: NEM! Ők érzik minden fájdalmunkat, félelmünket, rezdülésünket. Nem csak, hogy érzik, tükörként működnek! Nem értjük, hogy miért feszült a gyerek, miért sír állandóan látszólag ok nélkül? Hát miattunk! Mert miközben púderezzük a karikákat a szemünk alatt, hogy elfedjük a fáradtság és a sírás nyomait, a gyerekeinket nem tudjuk lepúderezni. Ha mi feszültek vagyunk, ők is.

Bízzunk sokkal jobban magunkban és a környezetünkben, hogy akkor is szeretni fognak, ha elmondjuk, nem így képzeltük, nem erre számítottunk. Biztos vagyok benne, hogy sokkal boldogabb anyák és ezáltal boldogabb gyerekek lesznek a földön!

Hajnalban felébredtem és ott voltak „ők”

Szóval ott hagytam abba az előző blogbejegyzést, hogy behozták Hannit és szó szerint ráragyogott a nap.

Minden lepergett előttem, és valami mérhetetlen nyugalom szállt meg a kislányommal a karomban! Igenis vannak csodák és elképesztő erősnek éreztem magamat, hogy ezt pánikbetegen végig tudtam csinálni! Fel tudtam és kellett is állnom 5-6 óra elteltével, ami nem volt annyira vészes! Utána sétálgattam egy keveset, ez persze fájt, mert azért csak egy műtéten estem át, de sokkal rosszabbra számítottam. Kb. 5 napig még fájt a hasam, utána egyre jobb lett, és nem kellett beszednem erős fájdalomcsillapítót sem. A vérhígító szurit két hétig magamnak adtam be, az se volt vészes, mert lehűtöttem azt a területet, ahova szúrtam (a hasamba adtam). Na, de akkor térjünk rá a szoptatásra… nagy levegőt veszek.

Bevallom őszintén, én úgy álltam a szoptatáshoz, hogy örülök, ha sikerül, nyilván vágytam rá, de nem mindenáron. Nem akartam rástresszelni a dologra és meg is fogadtam, hogy nem görcsölök ezen. Ha van tejem és tudok szoptatni, az jó, ha nincs, az sem a világ vége, pár ember felnőtt már tápszeren és vált ugyanolyan boldog, egészséges emberré, mint az, akit anyatejjel tápláltak. Szóval lesz, ami lesz alapon viszonyultam a témához, nem ezzel akartam bizonyítani, hogy én szeretem a kislányomat.

Eredetileg 2 éjszakát töltöttünk volna a kórházban, de a dokim a második nap végén finoman jelezte, hogy örülne, ha a kórház vendégszeretetét élveznénk még egy napig, mert véleménye szerint következő reggelre, idézem: a melleim más értelmet nyernek majd. Akkor még nem tudtam, hogy ez pontosan mit jelent. Hannit addig is többször tették cicire, úgy tűnt, elég neki, amit kap, én ettől elégedett voltam, és mindenki boldog volt. Azután harmadik hajnalban felébredtem és ott voltak "ők". Reggelre két óriás dunakavics nőtt a melleim helyén. Eszembe jutottak az orvosom előző esti szavai, és teljesen igaza volt. Valóban más értelmet nyertek a melleim a következő napra.

Középkori kínzóeszközre hasonlít, de zseniális cucc

Megtörtént az a bizonyos tejbelövellés. Ez az az állapot, amikor a „mell a baba születése után teljes tejtermelő üzemmódba kapcsol” (ezt azért tettem idézőjelbe, mert anno egy fórumon olvastam és hát stimmel). Na, az enyém nemhogy bekapcsolt, de rögtön turbó üzemmódra váltott. Onnantól kezdve a császárvágás és minden addigi mentális szenvedés eltörpült. El is felejtettem, hogy van egy műtéti hegem. Korábban írtam, hogy a fizikai fájdalomtól soha nem féltem, és a fájdalomtűrő küszöböm is magas, de számomra ez volt mégis az egész szülés legnehezebb része. Úgy feszítettek a melleim, hogy a falat kapartam. Ráadásul a szoptatás során beindulnak a méhösszehúzódások, amiről addig én nem tudtam. Az meg olyan érzés, mintha le akarna szakadni a méhed. Minél többet tették cicire Hannit, annál durvább volt. Aztán már annyi tejem volt, hogy a lányom nem volt elég, ezért megismerkedtem a kórházi mellszívóval. Hát mit ne mondjak, nagy élmény volt az első találkozásunk. Első ránézésre talán leginkább egy középkori kínzóeszközre hasonlít, de zseniális cucc, és végre segített, hogy legalább ideiglenesen megszűnjön az a feszítő érzés, amitől azt érzed, hogy szétdurrannak a melleid.

Később egyébként négyszer volt mellgyulladásom is, ami szintén erős fájdalommal és magas lázzal járt, erről majd egy későbbi posztban fontos lesz beszélni, és fogok is.

Én lettem számára a megtestesült erő

Szóval az első élményeim a szoptatásról nem tartoznak a legkedvesebb emlékeimhez. Ez a fájdalmas időszak nálam közel két hónapig tartott, és bevallom, volt olyan, hogy azt mondtam, nem bírom tovább. Emlékszem egy alkalomra, amikor éjjel kettőkör az addigra sebes melleimre tettem a gyereket, Gábor állt mellettem, fogta a kezem, és én a comjához támasztott párnába fúrtam a fejem és abba üvöltöttem. Két hét alatt összesen 10 óra alvással, hulla fáradtan, ott volt az a pillanat, amikor azt éreztem, hogy nem bírom, abbahagyom. Ott a büszkeségemet végképp feladtam. Talán hülyén hangzik, de mindennek ellenére olyan is volt, mint egy feloldozás. Szorítottam ennek az embernek a kezét, akit másfél éve ismertem, és akivel ott mélyült el végképp a kapcsolatunk. Amíg én attól tartottam, hogy a méltóságomtól teljesen megfosztva esetleg összezsugorodom a szerelmem szemében, ő pont az ellenkezőjét érezte. Én lettem számára a megtestesült erő. Soha nem érezte jobban, hogy szeret és tisztel azért, hogy ezt így végig csinálom. Abban a szobában, az éjszaka közepén valami végleg megváltozott. A fájdalom, a szenvedés átütött egy gátat, leomlottak a tabuk maradék falai, és minket olyan erővel láncolt össze, ami szétválaszthatatlan.

Nagyon fontos, hogy ez az én sztorim, nem másé. Nem mindenkinek ilyen, mindenki mást tapasztal, máshogy éli meg. Van olyan barátnőm, akinek egyáltalán nem fájt és minden gördülékenyen zajlott, de olyan is akad, aki mindent megpróbált, de végül feladta, olyan szenvedés volt számára. Volt, akinek volt teje, akadtak, akinek nem, vagy csak rövid ideig. Mások vagyunk, más történetekkel, de a lényeg, hogy ettől még egyformán szeretjük a gyerekeinket és a legjobbat akarjuk nekik.

Nálam a kitartás, a türelem végül meghozta a gyümölcsét. Közel két hónap után alábbhagyott, majd megszűnt a fájdalom, és végre olyan élmény lett a szoptatás, amiről sokan beszéltek. Olyan meghitt, gyönyörű, közös percekké váltak ezek az alkalmak, melyek mindent felülírtak, és melyekért megérte minden könnycsepp.

Olvassa el Tóth Gabi korábbi blogbejegyzéseit is: