csalad.hu - Balog Beáta: Félelmek és aggályok
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Balog Beáta: Félelmek és aggályok

Szondi Réka
2020. febr. 19. 9:19

Félelmek és aggályok. Mindenki találkozik vele, nem igaz? Tükörbe nézünk s azonnal elkap minket a pánik, miközben érezzük, hogy belső sötétségünk egyre inkább húz minket lefelé. Kérdéseket teszünk fel magunknak a kor előrehaladtával, s egyre riogatóbbak.

Jól éltem? Volt értelme, vagy mindent elpazaroltam, miközben ezernyi másik életet téptem szét? Szerethet bárki is egy olyan embert, mint én? Lenne bennem jó vagy csak az a részem létezik, mit a világ legszívesebben kitagadna? Egy szörnyeteg lennék?

Félek. Félek a kérdéseimtől és félek önmagamtól mikor tükörbe nézek, mert a magány sötétsége oly rideg, hogy már éget. A szerzett sebeket nem tünteti el semmi sem, ahogyan egyre inkább alá szállok a sötétségben egyedül, mert talán így van. Egyedül vagyunk egy ideig mindannyian mikor elengedik a kezünket és önállóan kell élnünk az életünket. Feltéve, ha igazán élünk és nem csak létezünk miközben szeszélyeinknek hódolunk a lehető legbarbárabb módon. Érzelmek és kötődés nélküli létezés, mikor ballagunk egy üres úton, mi mellett szikes a talaj és nem terem rajta semmi sem. Felégették, lesózták a fájdalom könnyei pedig marják az ember torkát, mikor ránéz. Ez is egy lehetőség. Egy kietlen sivatag mi csakis ránk vár, hogy áldozataivá váljunk. Valóban ezt akarjuk? Ezt rendelte nekünk a sors?

Hányszor gondoltunk arra, hogy feleslegesek vagyunk? Nincs értelme és fel kell adnunk? Hányszor veszünk oda nap, mint nap egyre jobban, miközben elveszítjük önmagunkat az idő homokviharában? Szétesünk és elbomlunk, nyomot sohasem hagyva, mert eggyé válunk a sivataggal hová nem hintettünk magvakat vagy azok kiszáradtak.

Suttog a hang a fülembe, én pedig hiszek neki. Miért ne tenném? Ugyan az vagyok, nem más pillant rám vissza, hanem ugyan azok a szemek, mik egykoron egy idősebb párra pillantottak mosolyogva, akik karjaik között tartották a törékeny testet mi csak gügyögni tudott. Más lett volna minden? Az emlék honnan fakad? Honnan fakadt akkor mosolyom? Nem tudom. Tudatlanságom, pedig gyötrődést szül, de ki tudja meddig?

Lelkek keresik párjukat miközben bolyonganak a pusztában mit maguk kreálnak. Elsétálnak egymás mellett, majd egyszer semmivé foszlanak. Nem akarom. Nem akarom ezt a sorsot. Félek tőle, miképpen viszlátot kell mondanom, de ajkaim ellenkeznek velem, mert szívem hangjához ragaszkodnának nem elmémhez, de szívem nem beszél. Elnémult az idő ostorától, csakis kiáltani képes fájdalmában, mint anya teszi a szülés pillanatában…

Érkezik egyszer a pusztába való kiáltásra válasz? Gyújthatunk viharlámpát a legsötétebb káoszban? Ezernyi szófordulat, de mindegyik igaz, ahogyan az is, hogy a legsötétebb óra hajnal előtt van.

A nap átbukik a horizonton és az aranyló napsugarak végigcsókolják a fehér pólyát, melyben megelevenedik egy új világ. Új dobbanások és új lélegzetek, miközben egy szimfónia elkezdődik és egy másikat is ihlet. Élet teremti az életet és az a tétova mosoly, mi esőként hullik a pusztára édent kreál, hol immáron az égig törnek a fák, burjánzanak a virágok, lédús gyümölcsök érnek.

Egyetlen aprócska törékeny test, mi ki tudja mit rejt. Ördögöt vagy angyalt? Számít ez egyáltalán, ha egészséges és aprócska kezei egyre inkább kíváncsiak a világra? Ilyen lenne az érzés, ha karjaink között tartunk egy világot?

Kopottas maszkok helyett végre valódi mosoly, s érthetetlen gügyögés, mint egy második anyanyelv, mivel egymásra találunk, miközben figyelhetjük az első léptek útját. Lehagy minket, de mindig megvár és széles mosollyal integet a hűs árnyékból.

„Papa! Mama! Siessetek már!”

Elmerülünk a sötétségben, de a fény mindig ránk talál, ahogyan mosolyt örökké képes arcunkra csalni, már attól a pillanattól kezdve, hogy karjainkban tartottuk először. Boldogságunk, reményünk és angyalunk. Egy újabb generáció, mely fényesen ragyog és ereje teljében tör előre büszkeséggel eltöltve minden emléket felidézve, s újakat teremtve.

Az idő, pedig immáron szállhat, sőt repülhet! Nem számít, mert a szív újra dobog, újra képes dalolni, miközben az ária vége egyre közelebb van. Egyszer elbúcsúzik, puha földbe alámerül gyönyörű virágok alá, miket öntöznek a könnyek, de nem tűnik el örökké.

Ha a test nem is, a lélek tovább él őrizve az emlékeket. Kapaszkodva a mosolyba és boldogságba végtelen ragaszkodással, mert ez a boldogság egy kötelék. Valódi szeretet, amit az életben oly kevesektől kaphatunk meg, és hálásnak kell lennünk érte.

Megköszönni mindent.