Takács Bence: „Nyolc monitoron láttam a szívemet dobogni”

Ha elkezd veled beszélgetni az ember, akkor hamar azt érzi, hogy neked biztos nem elég a nap 24 órája. Mit gondolsz, lehet köze ennek a cselekvési kényszernek, a folyamatos megfelelni vágyásnak ahhoz, hogy középső gyerek vagy a családban?

Létezik egy ilyen társadalmi bevésődés, hogy a középső mindig feketebárány. Nos, ez nálam azért lehet igaz, mert nem léptem a szüleim nyomdokaiba, szemben a nővéremmel, aki gyerekorvos lett, mint édesanyám, és az öcsémmel, aki közgazdász végzettségű, mint az édesapám. Ráadásul igen korán elkezdtem a színház felé venni az irányt, ami az én polgári, jómódú, keresztény családomtól igen távol álló világ volt. Ennek megfelelően a szüleim sokáig nem is tudták, hogyan segítsenek, támogassanak engem.

Mit jelent az, hogy már nagyon korán a színház felé kacsintgattál?

– 6 éves korom óta mondok verset, később a Latinovits Zoltán Diákszínpadra tagja, mára örökös tagja lettem. Szerintem kétféle színész létezik: az egyik versmondóból válik színésszé, a másik genetikusan az. Én az előbbi voltam, de rövidesen rá kellett jönnöm, hogy lakozik bennem egy magányos farkas: szeretek ugyan közösségben lenni, ugyanakkor még jobban élvezem, ha egyénileg állhatok ki a közönség elé.

Hogy jött képbe az evezés?

"Arra készültem, hogy olimpiai bajnokká váljak."

– Kaptam a jóistentől egyfajta tehetséget, ami a művészi érzékenységet jelenti, nem többet, és kaptam egy alkatot, ami miatt azt mondták rám, hogy simán lehetnék olimpiai bajnok evezős is. De nem lettem, mert „fentről” kétszer is a fejemre koppintottak. Volt egy szívproblémám, ami miatt beavatkozásokra volt szükségem. Jelzés értékű dolgokat kaptam arra vonatkozóan, hogy nekem nem a sport lesz a pályám, holott én tényleg arra készültem, hogy olimpiai bajnokká váljak. Olyannyira, hogy ezért egy kicsit feláldoztam a fiatalságomat is.

Mi történt a szíveddel?

– Szívritmuszavar. Ez egy ún. kettős ingerületvezetési probléma, ami egy születési rendellenesség, és egyébként az emberek 80 százalékának van, csak nem tud róla. Nagyon jól lehet ma már gyógyítani, de anno még a technológia nem volt eléggé fejlett, ráadásul orvos gyerekként a szüleim nem akarták, hogy állatorvosi ló legyek, ezért hiába derült ki 17 évesen a problémám, először csak 5 év múlva végezték el a szükséges beavatkozást, majd 1 esztendővel később újra.

Nagyon könnyedén beszélsz erről, ennyire nem viselt meg?

"Kétszer majdnem átbillentem az égbe..."

– Kimondottan bohém és játékos embernek tartom magam, ami persze azt is eredményezi, hogy kezelhetetlenebb vagyok az átlagnál, emiatt a szívproblémát, illetve a beavatkozásokat sem vettem igazán komolyan. Úgy voltam vele, hogy a jóisten úgyis vigyáz rám, nyilván túlélem. Ugyanakkor hazudnék, ha azt állítanám, nem gyakorolt hatást a mostani énemre az, hogy nyolc monitoron láttam a szívemet dobogni, ráadásul fiatalon, amikor még nagyon érzékeny az ember. „Bennem” volt valaki, a legféltettebb szervemben, és tán kétszer majdnem átbillentem az égbe. Talán mindennek köszönhetően jellemez egyfajta hatalmas nyitottság a világra, de éppen ennyire zárkózott is vagyok.

Ez a halálközeli élmény hatott a személyiségfejlődésedre? Vagy legalábbis azóta másképp tekintesz a világra?

"Az élethez szerencse kell"

– Sajnos nem értékelem másként ma sem az életemet, mint előtte. Már csak azért sem, mert szerintem alapvetően mi csak azért vagyunk itt, hogy játsszunk! Úgysem mi döntjük el, hogy meddig élünk. Nem hiszek abban, hogy meghosszabbíthatnám az életemet azzal, ha korlátoznám, visszafognám magam. Édesapám mondja nagyon bölcsen és egyszerűen, hogy az élethez szerencse kell. És valóban! Az, hogy hova, kikhez születünk, hogyan nevelnek, mennyi mindenen megyünk keresztül életünk során, az eldőlt már rég. Akkor lehet sikeres az életünk, ha a kapott alapokból valami jót tudunk kihozni. Én magam is számos olyan helyzetbe kerültem, amibe belehalhattam volna, és mégsem történt meg...

Milyen helyzet adódott még, amit nehezen viseltél?

– Ha őszinte akarok lenni, én a színház tanulásában tönkrementem. Egy 18 éves fiatalember bekerül ebbe a titkokkal teli világba, ahol egy évig nem lát napfényt, ahol megneszeli, hogy mások a játékszabályok, mint ahogy azt eddig képzelte és tapasztalta. Kiderül számára, hogy a tehetség nem feltétlenül számít. Nos, ezekre én ott majdnem rámentem. Ám a sport megmentett: újra lementem evezni, és a családom támogatásával túljutottam ezen.

Majd a televíziózás felé vetted az irányt, és most éppen reggeli műsort vezetsz. Hogy megy a korán kelés, mennyire borította fel a Mokka a napirendedet, a reggeli családi rutint?

– Ha valami szeretett és vágyott dolog, akkor az nem borít, maximum szabályoz. Minden nap, amikor a Mokka nézőit köszönthetem, hálás vagyok. Ezt a műsort rengetegen nézik, így nem elég ott lenni, jelen is kell lenni. És nagyon jó, profi játszótársakkal ébresztgetni a nézőket. Gyermekeim miatt pedig már nem korán kelés, hanem korán fekvés van.

Az előadói és képernyős munkád mellett publicisztikáid is jelentek meg az elmúlt években. Most pedig könyvet írtál a kislányod születéséréről Trimeszterológia címmel, és blogot indítasz nálunk. Miért fontosak számodra ezek a megjelenések?

– Egyrészt szeretem írásban kifejezni magam, már gyerekként is naplót vezettem, sőt még ma is megteszem. Másrészt az apává válás során igenis akadnak az embernek nehézségei. Az a célom, hogy amikor egy férfi elolvassa a könyvemet, vagy a bejegyzéseimet, akkor megnyugodjon, hogy más is átment azon, amin ő. Nem kell mindezt véresen komolyan venni, az egész csak egy játék!

Akad bármi az életedben, amit igazán komolyan veszel?

– A versmondás.

A feleséged miként kezeli ezt a te nagy játékosságodat?

– Ha én egy magamfajta művészlélekkel házasodtam volna össze, akkor elképzelhető, hogy már nem élnék, mert senki nem tartana kordában. Ezért én szándékosan olyat kerestem, aki semmilyen formában nem rajong értem, még csak nem is érdeklődik az én szenvedélyem iránt. Idejét sem tudom, mikor hallott például verset mondani. A feleségem jogász, aki a racionalitást képviseli otthon. Én persze szívom a fogam, hogy valamit miért úgy és akkor kell csinálni, de az, hogy a családi élet és a gyerekeink kiegyensúlyozottak, az az ő munkája. Én vagyok a bohém apa, egyfajta játszótárs, aki még mindig nem hiszi el, hogy van két gyereke.

Pedig ők tervezettek voltak, igaz?

– Igen! 32 évesen bevillant, hogy én már mást akarok, mint eddig, elég volt a legényéletből. Nagyon szerencsésen akkor találkoztam a feleségemmel. 33 évesen megnősültem – én ragaszkodtam ahhoz, hogy a Krisztusi korban esküdjünk –, a következő évben pedig már meg is született a lányunk. Ám, mivel minden ennyire gyorsan történt az életünkben, egyetlen dologra nem jutott időnk: egymásra kettesben.

Előfordult, hogy ezektől a gyors változásoktól kétségbe estél?

– Persze, előfordult! Most is úgy érzem, hogy egy nehezebb időszak előtt állok. Lassan 40 leszek, és egyre gyakrabban bevillan, hogy vajon mit fog mondani rólam majd a gyerekem később. Mondja majd azt egyszer rólam, hogy az én apám egy komoly ember volt? Vagy, hogy amit az apám mondott, azt komolyan kellett venni? Mert én arra emlékszem, hogy ha az édesapám megszólalt, azt komolyan kellett venni, és ez minden férfi felmenőmre igaz volt. Én viszont nem vagyok ez az alkat, de dolgozgatok rajta. Nézem a 40-es kortársaimat, akik általában magas beosztással, jó egzisztenciával rendelkeznek, és a környezetük komolyan veszi őket. És akkor itt vagyok én, egy versmondó figura, akit a szakma érdekesen fogad el, egy televíziós, aki nem „úgy” televíziós, egy tanár, aki nem lehet tanár. Mindig ez a kettősség jellemzi az életemet...

De te élvezed, hogy kilógsz a sorból…

– Persze, miért is akarnék beállni? Az élet egy játék, és én éppen azt sajnálom, hogy nagyon sokan túl komolyan gondolják, így nem tudják élvezni.

Mi jut eszedbe az alábbi kifejezésekről?

Csoda: a születés és a halál

Ajándék: mikor elutazhatunk önmagunkhoz

Lendület: csak így halad előre a hajó

Álmok: hazudnak (is)

Derű: minden tiszta perc