Manapság már korántsem annyira divatos dolog locsolkodni, mint húsz-harminc évvel ezelőtt, pláne a városokban nem. Leginkább csak falvakban és vidéki városokban lehet elegánsan felöltözött fiúkat vagy férfiakat látni, jellemzően kölnisüveggel a kezükben.

Pedig a szokás eredete egészen a bibliai időkig vezethető vissza, ahol a megtisztulás és megújulás jelképe volt. Egyrészt a keresztelésre utalt, másrészt pedig azokra az időkre, amikor a Jézus feltámadását hírül vivő asszonyokat a Jézus sírját őrző katonák vízzel locsolták le, hogy így hallgattassák el őket.

Ma már sokkal inkább a buliról szól a húsvéthétfő. Míg régen, amikor egy vödör vízzel vagy szódával vonultak ezen a napon a fiúk – az volt ám az igazi buli! –, pontos forgatókönyv szerint érkezve a sorba szedett lányokhoz, asszonyokhoz, ahol a sor elején mindig a keresztanya állt, ma már kölnivel, jobb esetben parfümmel kopogtatnak az ajtón. Köszönetképpen pedig beérték a kézzel festett piros tojással, ami egyben jelképe is volt egy egész napos versenynek, amiből győztesen a legtöbbet begyűjtő fiú került ki. A hála persze ma sem marad el, de egyre kevesebb a piros tojás, és egyre több a csörgő forint.

Anno elmaradhatatlan része volt a koreográfiának a locsolóvers szavalása. Ezen a napon kicsitől a nagyig, öregtől a fiatalig „zöld erdőben járt” mindenki, hiszen ahogy a mondóka is kántálja:

„Zöld erdőben jártam,

Kék ibolyát láttam.

El akart hervadni,

Szabad-e locsolni?”

Majd amikor elmúlt a hétfő, és mindenhol megszűntek a hangos női sikítások és futkosások a hideg víz elől, jött a kedd, amikor a lányok verődtek csokorba, és elindultak a fiús házakhoz egy-egy vödörrel a kezükben, hogy így mondjanak „köszönetet” a hétfői figyelmességért. Sajnos, a húsvéti locsolkodásnak ez a módja a két világháború között megszűnt, így már azokon a helyeken sem lehet találkozni vele, ahol évente, hagyománytisztelő módon megidézik a régmúltat.