2019-02-23 19:00:00 Csángó Bál a Millenáris parkban

Apának lenni jó – mesélnek a fotók

Egyedülálló fotókiállítás nyílt Budapesten a Bálnában, a Ringató családi rendezvény keretein belül az édesapák és a gyermekek kapcsolatáról. Bánhalmi Norbert Apa lettem című tárlata azonban csak egy napig volt látható a helyszínen. Ráadásul a művész nem is reklámozta sehol saját rendezvényét. Mindezek okairól, a fotózás élményeiről, technikájáról, saját generációjának gyerekvállalási nehézségeiről és New York-i terveiről is kérdeztük Bánhalmi Norbert divat- és reklámfotóst.

Miért volt csak egynapos az Apa lettem című tárlata Budapesten? Ez rendhagyónak számít. Nem az a fontos egy fotósnak, hogy minél hosszabb ideig, minél többen lássák a kiállítását?

Ma, a mindennapi rohanásban egyre nehezebben tudnak eljutni az emberek egy-egy kiállításra és főleg igaz ez a családokra. De ahogy változik a világ, úgy változnak a szokások. És mivel manapság online felületen mindenki el tud érni mindent, így webes kiállításban gondolkodtam. De hogy mégse legyen csak online tárlat, hanem legyen látható élőben is, az egy napos Ringató családi rendezvény rendkívül jó lehetőséget és közönséget biztosított ehhez. Utána vált online-ná a kiállítás, hogy évekig még megnézhető legyen a www.norbertbanhalmi.com oldalon.

Érdekes, hogy a kiállításon sem az Ön neve, sem a képek címei nem voltak feltüntetve, és a tárlatot egyáltalán nem reklámozta. Ez meglepő hozzáállás attól a művésztől, aki ismert szeretne lenni.

Sosem rólam szólnak a képek, hanem azokról az emberekről, akik bátran vállalják, hogy eljönnek egy ilyen fotózásra és egy ilyen intim pillanatot megosztanak másokkal. Az ő közönségük az, ami igazán fontos. A képeknek pedig azért nincs címük, mert minden ember mást lát bennük. Én azt vallom, hogy aki amilyen lelkiállapotban van, olyan hatással lesz rá a kép és ennek megfelelő üzenetet lát meg benne, amivel azonosulni tud. Nem lehet, hogy mindenkinek minden kép tetszik. Kellett jó pár év ahhoz, hogy rájöjjek: nem fogok tudni egy- egy képpel megfelelni az embereknek, mert tényleg az aktuális lelkiállapot számít; és azok az emberek, családok, akik a kiállításnál ott voltak, és elhívták az ismerőseiket, barátaikat, (a  Ringató rendezvény közönsége), ők számítanak, ők kerültek a központba. Én csak egy eszköz vagyok a kiállításokon, és ők teszik azzá, ami.

Miért foglalkoztatja az apa-gyerek kapcsolat? Esetleg Ön is édesapa?

Nap mint nap látom az ismeretségi körömben, hogy miképpen nevelik a gyermekeket, tehát szemlélő vagyok. Még nem vagyok édesapa, bár az apukaság iránti vágy megvan bennem. Az apa-gyerek kapcsolat, mint kiállítási téma, gondolatban már két évvel ezelőtt megérett bennem. Volt egy súlyos sportbalesetem, azóta számomra minden nap ajándék, akkor megváltozott az élethez való hozzáállásom. Ez az életem „b” oldala. Szerintem mindenkinél eljön ez az időszak, amikor szeretné azt a tudást, szeretetet átadni, amit korábban tapasztalt. Nekem ez az indíttatásom.

Hogyan igyekezett ábrázolni az apa-gyerek kapcsolatot a művész, aki egyben vágyik is az apaságra?

Egyikként sem voltam jelen. Én a babára hangolódok rá, ahogy az apuka is, és a baba a kapocs kettőnk között. Az apuka a baba felé mutatja ki a szeretetét és a baba is az apuka felé. Én csak egyszerűen a hatása alatt vagyok a pillanatnak és lenyomom a gombot. Nem vagyok tudatában annak, hogy mi történik, csak érzem. Ez egy nagyon érdekes alkotási folyamat, mert semmi nem úgy zajlik, ahogy azt eltervezzük. Egyszer csak létrejön egy pillanat, egy momentum, egy mosoly, egy érintés, és ha a másodpercek tört része előtt érzem, hogy miből mi lehet, és lenyomom a gombot, akkor utána rácsodálkozom, hogy mit kaptunk vissza. Az, hogy a fények hogyan vannak beállítva, az, hogy éppen hol vagyunk, milyen a környezet, teljesen mindegy. Itt érzéseket és üzeneteket próbálok visszaadni akár egy tekintettel, akár egy mozdulattal, és se a művész, se az apukaságra vágyó ember nincs ott, mert akkor befolyásolnám a képet, befolyásolnám azokat a momentumokat, amiket ott megél a két személy. Egyszerűen: amiket ők éreznek, azt én tükörként a képeken mutatom meg, de nem vagyok benne.

Akkor ez az oka annak, hogy a képek mindig meghittséget, bizalmat, szeretetet, békét, kiegyensúlyozottságot sugároznak, és nem szólnak ennek a kapcsolatnak a lehetséges árnyoldalairól?

Én azt tudtam megmutatni, amit abban a pillanatban láttam. A négy napostól a másfél évesig voltak gyerekek, és persze ők tudnak nehéz pillanatokat okozni, de én nem ezt láttam. Másrészt, negatív világban élünk, és én az apaság pozitív oldalát akartam bemutatni, azt, hogy mennyire jó apának lenni. Sok olyan ismerősöm van, idősebbek, akiknek nincs gyerekük, vagy nem érettek meg a gyerekvállalásra, és azt szerettem volna láttatni, hogy ez a kapcsolat mennyire csodálatos. Ráadásul ilyen kiállításra még nem volt példa. Találkoztam hasonlóval az interneten, de nem ilyen formában.

Hogyan talált a családokra, milyen alapelv mentén választotta ki az édesapákat?

Én csak a közösségi oldalamon hirdettem meg a fotózást, hogy szeretnék egy ilyen kiállítást. Egy díjmentes fotózást, amellyel megajándékoznám a szülőket, vagyis inkább a bátor apukákat, a hétköznapi hősöket és a fotókkal azt szerettem volna, ha az apukák maguktól jelentkeznek, hogy egy-egy apuka érezze azt, hogy szeretne a gyerekével egy közös képet és meri vállalni az érzéseit. Semmilyen válogató nem volt. Az első huszonhat jelentkező került be a fotózásra, a tárlatra és pár ismerősömnek is szóltam, akiknél van baba, és ők is szívesen csatlakoztak. Másfél hét alatt készült el a kiállítási anyag, és egy kedves ismerősöm, fotós és nyomdász, Jakabfy Eszter keltette életre a képeket. A fotók ugyanis fekete-fehérek az üvegfelületen, és Eszter segített abban, hogy a szürke különböző tónusai révén ne tűnjenek ugyanolyannak.

Ön szerint mért félnek a fiatalok a családalapítástól, a férfiak az apává válásától? Hogyan látja saját generációjának, a harmincéveseknek az aggodalmait?

Azt látjuk, hogy szüleink egy teljesen más világba születtek, ott ők már húsz évesen vállaltak gyermeket, és egy biztosabb kor volt számukra, amelyben bátran lehetett tervezni. A mai felgyorsult világban a megnövekedett igények elviszik a fiatalokat, mert olyan vágyakat helyeznek előtérbe, amelyek korábban és a felmenőknél nem voltak jellemzőek. Ez az oka annak, hogy élik az életüket és észre sem veszik, hogy egy-egy nap eltelik, nem emlékeznek arra, hogy kivel beszéltek aznap, milyen volt az időjárás. Hajtják a sikert, a pénzt, és egyszer csak azon kapják magukat, hogy kiöregedtek, vagy hogy elment mellettük az élet, elhaladt az idő. Sokan az idő rabjai és ezt egyáltalán nem veszik észre.

Lesz valamilyen utóélete a kiállításnak?

Mindenféleképpen. Van egy óriási álmom: szeretnék New Yorkban a Time Square-en jövő májusban egy napig egy óriáskivetítőn hasonló kiállítást megjeleníteni apákról és babájukról, mint magyar fotóművész, és öregbíteni országunk hírnevét. Ehhez a mostani tárlat nagyon jó alapanyag. Ezzel jótékonykodni is szeretnék. Megpróbálok magyar édesapákat is megtalálni, hogy adakozzanak. Így lehetne mélyebb tartalmat adni a kiállításnak.

A képek itt megtekinthetők.

(csalad.hu)